Haynal kornél kiállítása (Dorottya Galéria, Budapest, 1985)
Megint egy lefordíthatatlan szó. Ha azt írom „kézimunka", a képzeletben már meg is jelent az asszonyi kreativitást lecsapoló, az értelmes élet lehetőségét kiszorító fölös műgond eredménye. Valamint megjelenik az a kisipar, amely alulról irigyli a géppel végzett termelés sebességét és legfőbb vágya utolérni a kor csúcstechnikáját. A kézimunka szó egyszerre fejezi ki a szükségből erényt kicsikaró teljesítményt és az erényt szükséggé változtató közállapotokat. Továbbá a szó csak Kelet-Közép-Európában nyeri el összetett jelentését; csak itt válik azzá a különös fogalommá, amely már nem építhet egy közös tudatot feltételező folklórra és még nem támaszkodhat a magasabb termelékenység indusztriális hátterére. . Egyszóval mindarra, amely „már" és „még" velejéig idegen Haynal Kornél művészetétől. Van abban valami szerzetesi és monumentális lélekre valló, ahogy egy többnégyzetméternyi dipa-papír közel egy évi munka árán válik kiállítási tárggyá, ahogy a mű vállalt technikája feltételezi a rendszeres napi penitenciát, a gerincet gyötrő kuporodást, a térdet nyomorító „földközeli" alkotómódszert. És abban is van valami tiszteletet parancsoló, ahogy az óriásgrafika témája megszületik a szó szoros értelemben vett kutatómunka eredményeképpen, az ötlet spontaneitását gyökeresen kiküszöbölő előválogatás révén. A legmegkapóbb mégis a technika és téma együttes jelenléte. Manapság ugyanis annyi hiperrealista „kézimunkával" és annyi fotográfiával kapcsolatos interpretációval lehet találkozni, hogy önmagában, különkülön sem a manír, sem a megidézett médium nem pályázhat példátlan címre. Példátlanná az egész akkor válik, ha a végeredmény felől közelítünk a műteremtés aktusa felé. Türelemüveg jutott első pillanatban eszembe az óriásgrafikát nézve. Ott döbbenti meg az embert a palackba csempészett háromárbócos vitorláshajó látványa. Faragott cseresznyemag-emlékmű, gondoltam rá a másodikban. Ott szokott szörnyülködni a néző az önfegyelem mikrométerekre érvényesített lenyomatát észlelve. Gyufaszálból parlamenti kajánkodtam a harmadik pillanatban. Bár az utóbbi feltételezést gyorsan elvetettem. A munkásösztön karikatúrájához igazán nincs köze a Haynalféle önsanyargatásnak. Több köze van egy minden részletre kiterjedő, alapos és nyugtalanítóan tökéletes vitairathoz. Haynal lapjai arról szólnak, hogy kár magunkat áltatni a kép gépi sokszorosításának mítoszával. Az auravesztés műgond alól feloldozó „nem ér a nevem" gesztusával. A technikai civilizáció mindenen felülkerekedni képes erejével. Mert íme, van valaki, aki ezernyi munkaórát sem sajnál, hogy kimutassa: a mechanikus eljárás utánzata jobb, pontosabb és szebb művet hoz létre, mint a modell, mint maga a fénykép. Visszavágónak vagyunk tehát a tanúi. Ha egykor abban a hitben ringattuk magunkat, hogy a kéz nem érintette technika a maga személytelenségével eleve felülmúlja az embert, most láthatjuk: egyetlen puszta ceruza elég ahhoz, hogy megcsúfoljon nagyítást és montázst, fotóapparátust és fényérzékeny papírt. Haynal tehát fotografikusabb fotografikákat csinál a valódi fotografikánál, ha nem isten mind nagyobb dicsőségére, de az alkotó emberi makacsság „csak azért sem hagyom" gyönyörű dokumentumaként. Gigászi anyagszerűtlenséget hoz létre, mert világának anyagával maximálisan elégedetlen. Sőt. Az anyag „meg nem felelését" kiterjeszti a tartalomra is. Mert hát mit közvetít ez a buddhista szerzetesből is elismerő csettintést kiváltó alkotómódszer? Miről szól a gobelin-szövő alázatával megcsinált eddigi életmű? Pop-sztárokról, percemberekről, korszakfestő staffázs-figurákról. Pontosabban az újságokban szerteszét nyüzsgő menedzser-irodák kölcsönözte, karizmatikus erőtől duzzadó kétdimenziós személyiségektől, politikai megmozdulások háttérnélküli hőseiről, fogyasztói magazinok egymást leváltó márka istennőiről. Megannyi „azáltal vagy, mert meg én láttalak" emberi árnyról. Jobb ürügyet érdemelne a fegyelemnek ez a nembeli formája? Nem hiszem. Mi, akik a hatvanas években voltunk fiatalok, hirtelen új kultúrával találtuk magunkat szembe. Minden korábbi értékrend, minden korábbi élettartozék egy pillanatra értelmét veszhette. A dizőz éppúgy elérvénytelenedett, mint a diktátor. Az egyetemi tanár éppúgy hibás áruvá silányodhatott, mint a polgári táblakép. Szentül hittünk az új díszlet-jelmez világ világmegfordító erejében és a vérét ontottuk volna annak, aki kételkedni merészelt magaskultúra és tömegkultúra egymásra acsarkodó várainak lerombolhatóságában. Nemcsak abban voltunk érdekeltek, hogy a művészet behatoljon az életbe. El sem tudtunk képzelni olyan életet, amelyet nem írt át az új esztétikum. Ennek a világnak és saját fiatalságunknak állított emléket Haynal Kornél. Nemcsak képzőművészeti, hanem ideológiai értelemben is. Óriási rajzaival bizonyította, hogy a mindent tagadó vértelen kulturális forradalom ikonográfiája éppúgy engedelmesen besorakozik az önmagára emlékező emberiség múzeumába, mint a többi ikonográfia. Mint a görögöké és a quattrocentóé, a rokokóé és a fin de siécle-é. Ilyen értelemben tevékenysége nem nélkülöz bizonyos iróniát. Persze feltételezve, de meg nem engedve egy nosztalgia kiváltotta könnycseppet az érintett néző szemesarkában. P. SZŰCS JULIANNA