SZOT ösztöndíjasok III. 1985)
lenne valamiféle tartalmi-formai leegyszerűsítéssel, vagy az alkotói megnyilvánulás korlátozásával azonosítani, hisz a díjalapító is számol azzal, hogy napjainkban a realizmus speciális formákat, gyakran metaforikus megjelenést ölt, mindazonáltal alapvető ismérvei: a konkrétság és az aktualitásigény változatlanok maradnak. Ha van is tehát „tartalmi megkötés'', nincsen tematikai vagy kifejezésbeli behatároltság: minden olyan művész, aki az alkotást társadalmi tevékenységként értelmezi és gyakorolja, számíthat a szakszervezetek mecenatúrájára. Az 1984/85. évi ösztöndíjasok kiállítása híven tükrözi a szakszervezeteknek a művészettel kapcsolatos elvárásait. A mozgalom a művészetet nem uniformizálni, hanem demokratizálni igyekszik: helyt ad minden értelmes és értékes kezdeményezésnek. Ki-ki azzal jelentkezik itt, ami egyébként is foglalkoztatja, ami mintegy természetes fejlődésébe illeszkedik. Mégis — úgy hisszük, — a tárlat egésze egyfajta többletet, összhatást, összképet is nyújt, amely talán az általánosság szintjén is megmutatja azt, ami ebben a tizenkét, egymástól elütő teljesítményben is közöse a dolgozó ember szolgálatának szándékát. 1985 szeptemberében Tasnádi Attila műkritikus a Népszava munkatársa .