Emlékezések, pillanatok Rév Miklós fotóművész kiállításaa (Műcsarnok, Budapest, 1986)

"EMLÉKEZÉSEK, PILLANATOK" RÉV MIKLÓS FOTÓMŰVÉSZ kiállítása a műcsarnokban Rév Miklós kiállítása elé Elfogult vagyok, ha Rév Miklósról kell szólnom. Nem csupán a művészetét becsülöm nagyra, mint ember is közel áll hozzám közvetlen, vonzó egyéniségével. Csaknem harmincöt éve már, hogy kiteljesedő életművének tisztelője, bizonyos mértékig részese is lehetek. Annak idején a Szabad Nép szerkesztőségébe kerülve ő volt az első fotóriporter, akivel vidéki útra indultam. Ő már tapasztalt, neves riporter, jómagam kezdő, tele kíváncsisággal, szertelen ide-oda kapkodással. A tett színhelyén, egy középparaszt portáján, mindent megnéztem, feljegyeztem, mindent meg akartam írni. Buzgóságom láttán csak annyit mondott: „Az emberre figyelj !” S amikor közös művünk megjelent, kicsit restell­­kedtem hangzatos frázisaim miatt. Nekem is úgy kellett volna írnom közelebbről, olyan egyszerűen, tisztán sokatmondóan. Az embert figyelve, ahogyan ő tette fotózás közben. Összebarátkoztunk és alkalmam nyílt jobban megismerni alkotói életútját, az 1925-ben készült első amatőrzsengéktől a nevezetessé vált felvételekig. Az „Aratás”, az 1930-ban kelt „Festő fiú”, s a „Verklis” realizmusa mélyen megragadott. Hát még a felszabadulás után készült „Uzsonnáztatás”. Szovjet katonák uzsonnát osztanak fővárosunk éhezőinek. Két öreg és két gyermekarc uralja a képet. Döbbenetes vallomás az éhségről és a háborúról, háború után. Sokat utaztunk együtt, sokat vitatkoztunk témákról, emberekről. Bámultam a könnyedséget, amellyel kapcsolatot teremtett. De azt is láttam, hogy a fotózás az ő számára sohasem játékos kedvtelés. Csupa figyelem és töprengés volt az arca munka közben. Siettünk újabb és újabb témák nyomában. Mindig kész volt a megújulásra, de kerülte a mindenáron való újítgatást, az erőltetett formai modernkedéseket. Nemes hagyományokat követett és fejlesztett tovább, a megjelenítést mindig a témához igazítva. Gyönyörködött a festői tájakban, megigéz­­ték a hangulatok, de az igazi témája az ember volt és maradt bajaival, kétségeivel, múltbanézésével és jövőbe vetett hitével. Nem volt nehéz felfedeznem, hogy ez a fegyelmezett, önmagában rendet tartó, határozott világszemléletű fotós a lelke mélyén meg­maradt gyógyíthatatlan romantikusnak. De aki nem a képtelen fantáziálásokra, szélsőséges kalandokra vágyó romantikusok, hanem a szün­telen szebbre-jobbra vágyók fajtájából való. Olyan, aki hittel hiszi, hogy a mai racionális világ is tele van színekkel, élményekkel. Az ismeretek bővítésének, a cselekvésnek a lehetősége ma kinek-kinek a képességei szerint tágítható. Az alkotni, ki­tárulkozni vágyó embert szép és ígéretes, próbára tevő kalandok várják a sebesen száguldó vonatok, gépkocsik, repülőgépek világában. Ez a valóságot magasba emelő romantikus vonás színezi itthoni képeit, a VIT-aranyérmes „Sztahanovista kőműves”-t, a „Tűzijáték”-ot, a „Május elsejé”-t. De különösen világjárása során készült fotóit. Az a szerencse érte, hogy az elsők között jutott el Kínába és Tibetbe. Tibetről varázslatos képeket hozott. Pedig az egzotikum, a felkínálkozó miszticizmus csak felsejlik a képeken, mintegy hátteréül szolgál a valóságos életnek. Tibet az ő felvételein nem a megkövült titkok földje, hanem a változást sürgető ország, ahol az imát mormoló lámák után most a terhet cipelő asszonyokra, a szántóvetőre, a megrázó erővel ábrázolt „Parittyás fiú”-ra vár az új élet megteremtésének romantikája. Bejárta a fél vilá­got, eljutott Albániától Szibériáig. Minden képe egy-egy villanás más népek sorsáról, életéről. Elsősorban az emberekről. Párizst a Szajna-par­­ton tűnődő, szórakozó párizsiak hangulatával méri. A londoni atmoszférát nála nem a parlament klasszikus vonalai teremtik meg, hanem a neves épület előtt elsiető tőről metszett brit tisztviselő alakja. Kiállításunk, ha nem is tárja a nézők elé a teljes életművet, hű képe Rév Miklós nagyformátumú művészi pályájának. Felvillantja bizonyos korszakok jellemző vonásait, de hiába keressük a szokványos riporteri képeket. Mint fotós elsősorban az emberi arcokra, mozdulatokra irányítja az objektívet és ez az irányzék a sematizmust kergető években is megóvta az egysíkúságtól. Lássuk tehát, hogy milyennek látta a világot! Hogy jól látta-e, azt a néző döntse el. KÉKESDI GYULA

Next