Katalin Ehling, Amado M. Pena kiállítása (Pataky István Művelődési Központ, Budapest, 1987)
Az amerikai művészet sajátos, itthon kevéssé ismert területe a Délnyugaté (Texas, Új-Mexikó, Arizona, Utah, Nevada). Ezen a vidéken vannak a nagy indiánrezervátumok, Amerika őslakóinak, a navajo, hopi, pueblo kultúráknak nyomai. Végeláthatatlan sivatagok rejtik életüket. A látogató csak egy-egy magányos, szél s víz faragta sziklaképződménnyel találkozik, ha a Monument Valleyben jár, embernél nagyobb kaktuszokkal Arizonában, sziklaüregekbe épített, kihalt városokkal a Mesa Verde kanyonjaiban. Akár egy napig is utazhat az ember anélkül, hogy település közelébe jutna. A természet élete, a föld, az ég, a vizek intenzív színei uralkodnak a csend e világában. A városokban amerikai, mexikói, indián, mesztic arcok. A századelő óta Új-Mexikó két városa: Santa Fe és Taos afféle Szentendre, művészeti központ. Santa Fe monumentális agyagépületei között vagy Taos-Pueblo tapasztott épületlabirintusai mellett galériák sora, indián népi/iparművészeti tárgyak sokasága. A látogató jobbára itt találkozik a hagyományos kézműves termékeiket végtelen nyugalommal, szótlanul áruló indiánokkal. E félig-meddig mesterségesen fenntartott indián kultúra mindennapi életébe pillanthatunk be két művész: az Arizonában élő, magyar származású Katalin Ehling (Oláh) és a Texasban és Új-Mexikóban felváltva dolgozó mesztic Amado M. Peca munkáin keresztül. A magyar közönség velük való találkozása két vonatkozásban is különös élményt jelent: egyfelől az indián élet egzotikuma miatt, másfelől a délnyugati festészet sajátosságai következtében. Különös, s mégis ismerős mindkettő. Ismerős a magyar népi élet és művészet századfordulós „felfedezésének” utóélete miatt. Az a kor létében éppúgy nyomorúságos, de művészi tevékenységében, életmódjának zártságában és teljességében megejtő és alázatra intő népet fedezett fel, mint amilyen ma az indián. Penáról írja a University of Texas professzora: ő megérti, hogy a „méltóságos nép" túlél minden háborút, árvizet, forgószelet és gazdasági válságot. Penát megigézi kitartásuk, életerejük. Itthon, előttünk már nincs ilyen példa, ami Katalin Ehlingre is varázsütésszerűen hatott, mikor úgy húsz éve először járt azon a vidéken. Egyik kritikusa tolmácsolásában: „Sok hasonlóság van az óvilág és Új-Mexikó pueblói közt. A nép a tájhoz kötődik. Kelet-Európa kis faluközösségeiben, ahogy a Délnyugat falvaiban is, az élet még a földművelés ritmusa szerint folyik. Csak az, aki ezt tapasztalta és mélyen átérezte, tud olyan helyi érvényű állítást megfogalmazni, amely egyúttal egyetemes is.” Az egyetemesség pedig az ember és világ összhangjának civilizációnkban oly ritka tapasztalata. Pena így vall róla: békében élni önmagunkkal a „kik vagyunk” és „mit csinálunk az életünkkel” tudásának kombinációjával lehetséges; békében élni önmagunkkal annyi, mint megtalálni az egyensúlyt e kettő között. A kritikus Katalin Ehling munkáiról: „férfiak és nők ülnek gyönyörű, pompázatos ruháikban, figyelnek és várnak. Azon emberek örök pozíciói ezek, akik nyugalomban élnek, akik kifinomultan ismétlik az élet napi szokásait, akik összhangban vannak a természettel és önmagukkal. Ezeket az egyetemes állapotokat és tapasztalatokat absztrahálja az életből Katalin Ehling." Mindketten elismert kiválóságai a mai délnyugati művészetnek. Mégis különböznek. Katalin kívülállónak tartja magát, aki arra reflektál, ami az indián életmódból számára fontos. Ezért témái főként az asszonyok és gyerekek, akikkel a pueblókban találkozni lehet. És ezért nem foglalkozik például a vallásukkal. Peha inkább ebből éreztet többet, nem is témáival, hanem elemekkel békében élő, a környezetét csendesen uraló nép erejének érzékeltetésével. Műveikkel való találkozásunk másik aspektusa a stílus, ami mindkettőjüknél sok vonásában rokon a századforduló primitivizmusával, népiességével, sőt, szimbolikus szecessziójával. E kor és világszemléletének aktualitására utal a rokonság, egyúttal a folytonos megújulásban testet öltő modernizmus mellett az „állandóság, nyugalom” (Ady), időtlenség harmóniájának érvényességére. Nem stíluskonzervativizmus tehát, hanem az idő és a korok viszonylagossága áll a háttérben. Színviláguk, az uralkodó erős földszínek, a vörös használata az állandóság kifejezője. Technikáik között is találunk olyan ősieket, mint a batikot, amit Katalin Ehling honosított meg azon a tájon, de találunk szerigráfiát is a hagyományos festői, akvarell, rézkarc, litográfia, vegyes technika mellett. Katalin Ehling gauguini eredetű, kontúros, ám a batikok gazdag vonalhálóival s a viseletek, ékszerek, textilek, fazekak dekoratív mustráival átszőtt stílusa, úgy tűnik, változatlan. Peca azonban expresszív, politikai töltésű festészettel indult, részt vállalva a mexikói farmermunkások Chicano mozgalmában a 70-es évek elején. Tragikus élmény: két növendékének halála az egyik tüntetésen szakította meg munkásságát. Primitivizmusa ezt követően bontakozott ki a munka és mindennapi élet képeiben, különös, nyújtott, kezdetben nagyszemű, később szinte faragott, de mindig azonos arcú figurákkal. Peha maga mondja: arcai egyformák, mert nincs szükség a személyiség ábrázolására az arc részleteivel, hiszen a személyiség benne van az emberek tevékenységében s az őket körülvevő tárgyakban. Az egyedinek e kultúrában nincs jelentősége (Ehling sem árnyalja az arcokat). Peha képein a kalapok íve egy-egy világot zár magába, ami azonos a „kinti” világgal, s mégis több annál a lényegét adja. Fazekaikat tartó alakjai mellé jegyezte fel: „azzal, a földből fogott szépséget alkotni. Azzal a szépséggel pedig a lelkemet fogom nyújtani." Grafikáinak hatalmas mezőiben összefogott alakjai vonalas és dekoratív motívumaikkal e lélek gazdag ábrái, ami tehát állandó teremtője a művészetnek: „A mi ajándékunk a világnak történelmünk, művészetünk.” (A. Peha) KESERŰ KATALIN