Rékassy Csaba kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1987)
Gombamód szaporodnak manapság, s nyílnak kiállítások, kisgalériák, bennök naprakész művek, irányzatok és ars poéticák tűnnek fel, s olykor le is, mint augusztus végi csillaghullás átsuhanó csóvái - így hát a bolygók s állócsillagok rangját viselő művészi tálentumnak igencsak erős, átható sugárzása kell hogy legyen. Ilyennek bizonyul a Rékassyé is, mihelyt rátalált az ördöngős rajzolói készségét meg az eredeti gondolatjárását és életszemléletét érzékenyen szolgáló, azt finoman stilizáló műfaji és tematikai keretre. Rézmetszeteinek esztétikai varázsa, páratlan mívessége és grafikusi irályának nemesen csendülő, régies nyelvezete magával ragadó s olyannyira eredendő adottságának tűnik, hogy én e kápráztató küllemet majdhogynem a tehetség természeti fortélyának tekintettem, mint némely madárfajta hímes tollazatát. Csakhogy őneki a formaszépség minden araszáért meg kell vívnia, ez kitűnik abból is, hogy lapjainak bármely kicsiny, tetszőlegesen kivágott szegmentuma téveszthetetlenül magán viseli e művész alkotói egyéniségének sajátos vonásait. Később ámulatba ejtett az az értesülés is, hogy Rékassy a grafikáihoz sosem készít semmiféle rajzi vázlatot, úgy teszi le őket készen, végső érleltségükben egyenest a rézlemezre, ahogyan - gyermekkorom lélegzetelállító, deus ex machina élményeként - az elevenszülő halak, „addig tartják vissza utódjukat a testükben” - így a lexikon —, „amíg az ivadék ki nem kel belőlük”. Rékassyt kérdezve módszere felől, szokása szerint tőmondattal felel: „Minek ismételni”. Vagyis: nem akarja elveszíteni a rajzvázlat-készítés során az alkotói invenció, a rátalálás frissességét, hiszen a kép egésze készen áll benne, a részletek gazdagítása pedig a metszés művelete közben történik. Ennél a vonzó esztétikai megjelenésénél lassabban hatol tudatunkba, de mélyebb benyomást tesz a művek szellemi-kedélyi éghajlata, az a fajta csendes igézet, mely a sajduló, névtelen sóvárgás s a szomorúság fuvallatával hozza mitológiai távlatokból lélekközelbe képeinek tűnődő figuráit. Ezek a hegyes orrú, micisapkás — kicsit a Tersánszky Kakuk Marcijára emlékeztető — alakok, Rékassy „hősei”, mindent vagy mit sem sejtők, komolyak, de mulatágosak is, s hogy bölcsek-e vagy balgák, nem tudni. Tulajdonképpen kibicek, az élet- és sorshelyzetek fonákságait figyelik Rékassy nevében, s mindenütt feltűnnek kukucskálón: a képek hangulatának kettős - mókás s egyben borzongató - jellegét emeli ki az ő néma, koboldszerű jelenlétük. Amihez asszisztálnak, az voltaképpen egy monumentális tragikomédia újra és újra póruljáró szereplőinek története. S ennek a sok jelenetből álló történetnek - az egymást követő műveknek - visszatérő motívuma valamiféle szedelőzködés, menekülés, vagy éppen kotródás az emberiségre váró valóságos vagy legendabéli katasztrófa elől. Legyen az Noé, Icaros vagy Cyrano de Bergerac Holdbéli utazásinak hőse, az mind a máshová tartás, a menekülés megszállottja. Hely- és személyváltás történik a téri és időbeli dimenziók változásán belül, megcserélődik a fent és a lent, a jelen és a múlt egymásba játszik. Mintha a földi gravitáció testi-lelki törvényei elől-alól akarnának szabadulni, Rékassy alakjai lebegnek, szállnak, vagy tótágast állnak abban a felfordított világban, amit űrbéli menhelyünk gyanánt egy messzehordó távcső látómezejében mutat meg, vagy éppen a Pálinkafőzde plafonján, falain mászkáló emberkék delíriumával vetít elénk a művész képzelete. De ha a szárnyat fabrikáló bűvész-művész Daidalos vékonydongájú fia, Icaros is a világ árvájaként mereng egy kopár hegyormon, a merész álmú emberiség örök szimbólumaként, és ő is lehull mementóul - akkor mi hát a marasztaló ebben a Rékassyféle látomásos világban? Talán az elvarázsolt tekintetű serdülő leányok meg a pompás keblű mondabéli szépek, akik csak vannak, csak léteznek nagy önfeledtségben, és szemérmes-kacéran kínálkoznak örökletes szerepkörük szerint . . . Vagy tán az marasztal, hogy mindenfajta elvágyásunk mögé Rékassy odavarázsolja abbéli hitét, hogy megrendülni Földünk kozmikus tökélyén, a Természet Rendjén igazán csak emberként lehet! Rákassy a középkor szerzeteseihez fogható áhitattal alkot; diszciplínái, a rend, a pontosság s az arányok tisztelete a művészet klasszikus forrásaira utalnak, aminthogy a latin szellem iránti vonzalma tette őt az ovidiuszi Metamorfózisoknak ihletett tolmácsává, az eddigi pályája főművét jelentő metszetsorozatban. A mássá válhatás lehetőségének e világirodalmi remeke hívott elő apoteotikus, drámai hevülettel, költői metaforákkal telített víziókat ebből a puritán, érzelmi síkon nagyon is rejtőzködő művészből - lapjainak hangja, lélegzetvétele tágas, művészi rangjaszínvonala ezt az albumot az európai grafika maradandó értékei közé emeli. Feltűnő hangnemváltással, de még mindig a latinitás igézetében születtek egy kisebb albumjának a metszetei - ezek inkább a csípős-csúfolkodó epigrammák karakterét idézik azokban a képi paródiákban, amelyek erény-képzeteinket allegorizálják. A megkövesedett látszatigazságok e görbe tükrében jól érvényesül Rékassy abszurd hunora is — szabad asszociációi igencsak elgondolkodtathatnák a mélylélektan búvárait. .. ő maga azonban nem bocsátkozik tudós magyarázatokba, nem kívánja segíteni művei értelmezését. De egyszer, úgy vélem, mégis felfedett valami lényegest, amint az utcán, a forgatag enyhülését várva megszólalt mély hangján a magasból: „Gyermekkoromban ablakunk párkánya a járda szintjét épp csak hogy elérte - onnan bámészkodtam”. Ez az alulnézet - a lábak, a cipők, a járás jellegéből az életformák, sorsok felmérése, éppen az ébredő kíváncsiság, az ámulások és első döbbenetek éveiben, a maximális fogékonyság állapotában -, ez lehetett a gyökere Rékassy mélyről fakadó humánumának - de humorának is! Majd felcseperedvén, ezt a látószöget felváltotta a hórihorgas termetéből adódó fölülnézet, a lábfejekig leszaladó fordított skurc, mely a fejbúbok feletti régiókból tekint alá elnézőn a nyüzsgő, vetélkedő, halálukig eszmélkedéshez nem jutó emberfigurákra. Mert végül is Rékassy a nagyszívű álmodozók, a Don Quijote-félék sorából valót fűzzem-e ehhez, hogy gyermekkorából egyetlen regényes emlékképet őriz: a város peremén, a Rákos-patak közelében strázsáló, ódon Paskál-malomét? SUPKA MAGDOLNA RÉKASSY CSABA KIÁLLÍTÁSA BUDAPEST ERNST MÚZEUM 1987. MÁJUS 28—JÚNIUS 28. A katalógust tervezte: Rékassy Csaba A kiállítást rendezte: Ratkai Ida Felelős Kiadó: Néray Katalin ÉGSZI Euszolg Nyomda, nyomdavezető: Varga Borbála