Bardocz Barna ötvösművész (Ceglédi Galéria, 1988)

BARDOCZ BARNA övösművész annak a távol-erdélyi, a Keleti-Kár­pátok által ölelt erdő­vidéki tájnak a szülötte (és mindmáig elkötelezett­je), amelyben egyként otthonos jóság és vadság, realizmus és legen­dás mesevilág, adakozó közvetlen­ség és kőkemény konokság. A szinte érintetlen környezetben, a lenyűgö­ző, ám olykor félelmetes hegyvidéki tájban természet és ember egybe­olvadása, egymásrautaltsága oly nyilvánvaló, mint az, hogy a sebes sodrású patakban kézzel is fogható pisztrángok ficánkolnak, virágillat keveredik hangos madárdallal, máskor meg föltámadnak az elemek, vad szelek tombolnak, hóviharok zárnak el hosszú napokra a kül­világtól. S az ember, ha az elemek dúlnak, érzi: közel van itt Isten is, néha túlontúl közel... Megtartó erővel hat mégis Erdély, Erdővidék, a Brassói-havasok és a Baróti-hegység, a Dunáig kanyargó­háborgó Olt, az ordas hegyek és bá­rányszelíd, virágos folyóvölgyek. Ekként áll a dolog akkor is, ha a lát­szat szerint arról a vidékről is sokan odébbáltak. Az útrakeltek többsége (a java talán) nem egyébért, Ma­gyarország, a magyarság fölfedezé­sért vállalkozott a hosszabb-rövi­­debb távollétre. (Haza-hazatérnek a végleg elköltözöttek is: alig van nép, amelynek tagjai oly rendszeresség­gel látogatnák távoli szülőföldüket, mint az erdélyiek!) Bardocz Barna bő negyedszázada települt Magyarországra. Időzött ki­csit Budapesten, aztán beköltözött a győri művészházba. Ez az a távol­ság, ameddig képes volt eltávolodni a szülőfalutól, Nagybacontól, s gye­rekkora színterétől, Uzonkafürdőtől, bár lehetősége bőséggel nyílt volna menni tovább Nyugat-Európáig, Amerikáig. Győrben is ugyanaz maradt, akivé Erdélyben vált. Nagyszívű, ám ke­mény, konok székely, ki rendre fog­lalja aranyba, zománcba, fába azt a különös világot, amelyből való, s amelyet oly rendkívüli tehetséggel képes újrafogalmazni. Túl élete első fél évszázadán, régebbi házasságok­kal, újabb szerelmekkel viaskodva talál témát, érzést, gondolatot újra meg újra, melyekből szobor, dom­bormű, kisplasztika, érem, vagy mí­ves nyakék lesz. Utóbbi tán éppen annak az újabb szerelmének, aki által megint alkotni, s újra megifjodni is lehetséges. "Kell ez neked?" - kér­dem az újabb lángolásra utalva, mire számat elakasztva, ilyent mond hirtelen: "De hát tűzzel szerettem meg!" TŰZZEL SZERETNI mindig, mindhalálig. Erről is szól Bardocz Barna életműve, ezt a tüzet (fényt, izzást, örök energiát) veszi föl mű­veiben a nemes anyag, mely bár alakul benne, egyszersmind képes ellenállni a tűznek is. Ellenáll végül még valaminek. Az elmúlásnak. Bardocz Barna életműve, melynek itt csupán töredékét van mód bemu­tatni, az időtlenségé. A halhatatlanságé. (N. Magyar Tibor)

Next