Bardocz Barna ötvösművész (Ceglédi Galéria, 1988)
BARDOCZ BARNA övösművész annak a távol-erdélyi, a Keleti-Kárpátok által ölelt erdővidéki tájnak a szülötte (és mindmáig elkötelezettje), amelyben egyként otthonos jóság és vadság, realizmus és legendás mesevilág, adakozó közvetlenség és kőkemény konokság. A szinte érintetlen környezetben, a lenyűgöző, ám olykor félelmetes hegyvidéki tájban természet és ember egybeolvadása, egymásrautaltsága oly nyilvánvaló, mint az, hogy a sebes sodrású patakban kézzel is fogható pisztrángok ficánkolnak, virágillat keveredik hangos madárdallal, máskor meg föltámadnak az elemek, vad szelek tombolnak, hóviharok zárnak el hosszú napokra a külvilágtól. S az ember, ha az elemek dúlnak, érzi: közel van itt Isten is, néha túlontúl közel... Megtartó erővel hat mégis Erdély, Erdővidék, a Brassói-havasok és a Baróti-hegység, a Dunáig kanyargóháborgó Olt, az ordas hegyek és bárányszelíd, virágos folyóvölgyek. Ekként áll a dolog akkor is, ha a látszat szerint arról a vidékről is sokan odébbáltak. Az útrakeltek többsége (a java talán) nem egyébért, Magyarország, a magyarság fölfedezésért vállalkozott a hosszabb-rövidebb távollétre. (Haza-hazatérnek a végleg elköltözöttek is: alig van nép, amelynek tagjai oly rendszerességgel látogatnák távoli szülőföldüket, mint az erdélyiek!) Bardocz Barna bő negyedszázada települt Magyarországra. Időzött kicsit Budapesten, aztán beköltözött a győri művészházba. Ez az a távolság, ameddig képes volt eltávolodni a szülőfalutól, Nagybacontól, s gyerekkora színterétől, Uzonkafürdőtől, bár lehetősége bőséggel nyílt volna menni tovább Nyugat-Európáig, Amerikáig. Győrben is ugyanaz maradt, akivé Erdélyben vált. Nagyszívű, ám kemény, konok székely, ki rendre foglalja aranyba, zománcba, fába azt a különös világot, amelyből való, s amelyet oly rendkívüli tehetséggel képes újrafogalmazni. Túl élete első fél évszázadán, régebbi házasságokkal, újabb szerelmekkel viaskodva talál témát, érzést, gondolatot újra meg újra, melyekből szobor, dombormű, kisplasztika, érem, vagy míves nyakék lesz. Utóbbi tán éppen annak az újabb szerelmének, aki által megint alkotni, s újra megifjodni is lehetséges. "Kell ez neked?" - kérdem az újabb lángolásra utalva, mire számat elakasztva, ilyent mond hirtelen: "De hát tűzzel szerettem meg!" TŰZZEL SZERETNI mindig, mindhalálig. Erről is szól Bardocz Barna életműve, ezt a tüzet (fényt, izzást, örök energiát) veszi föl műveiben a nemes anyag, mely bár alakul benne, egyszersmind képes ellenállni a tűznek is. Ellenáll végül még valaminek. Az elmúlásnak. Bardocz Barna életműve, melynek itt csupán töredékét van mód bemutatni, az időtlenségé. A halhatatlanságé. (N. Magyar Tibor)