A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Tavaszi Tárlata (Műcsarnok, Budapest, 1988)

Újszerű vállalkozás tanúja, nézője, sőt látója most a tisztelt közönség. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége komolyan vette saját elnevezését. Ezzel a kiállítással kísérletet tesz arra, hogy a különböző szakmák összefüggéseit, alkotóinak szövetségét önmaga is lássa, és láttassa. El kellett fogadnia azt is, hogy mivel a Szövetség tagsági követelményei szakmai és emberi vonatkozásban egyaránt magasak, tagjainak egyéni felelősségére bízhatja ezúttal, hogy a tárlaton ki melyik munkájával vesz részt. Ezért nem vonható párhuzam a Salon d' Independent-nal, noha itt sem működött szakmai zsűri, amely a felelősséget magára vette volna át, és amely a kiállítás anyagát a maga elképzelése alapján állította volna össze. Mi volt tehát a célunk ezzel a Tavaszi Tárlattal, ahol a falakon és a térben együtt jelenik meg terv, makett, szék, zseblámpa, objekt, rajz, tervrajz, plakát, kép és szobor. Fel kellett ismernünk, hogy a sokféle szakmai tevékenység, műfaji sokrétűség lényegében több az azonosság, mint a különbözőség. Nem csupán az alkotás, létre­hozás tényére egyszerűsítve igaz ez, hanem az a döntő, hogy valamennyi munka eredménye látható tárgyi környezetünk része, közérzetünk alakítója, szellemi és anyagi jólétünkhöz tartozik. A kultúrának ez a köre nem szabad, hogy elkülönüljön, ellenkezőleg, szoros egy­ségben kell jelentkezzék nem csupán a művészeti társakkal, hanem több ponton a tudománnyal, a technikával is. A tudomány és a technika kultúrája nem „más” kultúra, mint ami a környezeté, az utcáé, a lakásé, az üzemé, a közlekedésé, a viselkedésé, vagy éppen az öltözködésé. Ki vállalkozhat ma arra, hogy egy ismert gépkocsimárkánál meghatározza a forma-és a technikai kultúra határvonalát, az autók formájának, utcaképalakításának arányát az ólomvegyületek kibocsátásához képest. Vagy ki állíthatná, hogy egy lakás használati értékének nem része a bútor technikai és formakultúrája, — nem beszélve magának a lakásnak hasonló adottságairól, beleértve a lakástextileket, a falon levő képeket. Hol válik el egymástól a technikai, a tárgyi, a szellemi környezet? Az ember igénye és igényessége ezek iránt élete részeként jelenik meg, és minősége a kulturáltság fokát jelzi. A szellemi és a tárgyi jólét színvonala a közérzetet egyaránt motiválja. A kiállítás csaknem nyolcszáz résztvevőjének alkotóerejét az anyagi ráfordítások megtérülésének leghalványabb reménye sem erősíthette. Mégis vállalták a kiállítást. Ennek az újszerű kiállításnak a hatását és eredményét a látogató, a kritika, a vissz­hangja kell, hogy minősítse. Tanulságai iránymutatók az egyes művész számára, és a Szövetség számára egyaránt. Úgy reméljük azonban, talán ennél jóval szélesebb körben is. Budapest, 1988. április Kádár János Miklós

Next