Bak Péter festőművész kiállítása (Csepel Galéria, Budapest, 1990)
Napraforgók «-Apám hegedül Elhagyatva Bak Péter képeiben nincs semmi különös, semmi meghökkentő. Nem vágyik nagy felfedezésekre, egyszerűen csak át akarja adni az élményt, az emóciót, amely a jelenség láttán megfogta, s ebben az örömben osztozni kíván a nézővel. Kedves témáihoz hűségesen visszajár. A táj, a szobabelső, a falusi porta, a virágos udvar hangulatát, a vízpartok gazdag vegetációját, a mezei és erdei utak, kistemplomok, szántóföldek, öreg pincék látványát, a csendélet tárgyainak elevenségét, a dombtetőn felmagasodó apátság monumentalitását, külföldi utazások emlékét akarja megmutatni, úgy ahogyan ő látta. Figyeli a felhők járását, a fényben sugárzó, vagy ólmosszürkén szomorú égboltot, a szélfútta fák borzas koronáját, a vihar előtti feszültséget, déli hőség vibráló levegőjét, a mozdulatlan vízfelszínt, a hullámok finom fodrozását, és mindenekelőtt a napfényét, amely motívumait megvilágítja, árnyékait megteremti, s évszakról évszakra új arcot ad a tájnak. Az alkonyat és a pirkadat óráit kedveli, ilyenkor a távoli részletek finom párában lebegnek, s a képen az előtér rajzolódik ki erősebben. Embert ritkán látni képein, figyelmét leköti az ismeretlen, s mégis oly ismerős táj, hiszen az ösvényeken, lankás domboldalakon végigsétált sokszor, kezével végigsimította az érett búza kalászát, talpán érzi még a zsombékos talaj nedvességét, szemében vibrál a hegyek mögött lebukó nap vörös korongja. A természet úgy kínálja szépségét, mint a kacér menyecske, fel-fel villantva valami újat önmagából. Pázmánd környéke, Baja, Szolnok, Szentendre, a főváros falusi hangulatú külső kerületei adják témáit, s külföldi utazásai közben is megtalálja a bensőséges hangulatot, parkot, tavat, a nagy metropolisok lüktető életében. A csendet keresi, az segíti találkozását a jelenséggel. Közelképek és mélyperspektívák váltogatják egymást a képkivágásban, romantikus tájak mellett megjelenik a történelmi vidék is. Úgy hiszem, sohasem kell törnie a fejét azon, hogy mit fessen, inkább a bőség zavarával küzd, nehezen válogat a szívéhez oly közelálló témákban. A természetelvű látványfestés Nagybányától induló és ma is megújulni képes hagyománya gazdag örökség a mai festő számára is: a kompozíciós rend, a fényárnyék-viszonylat, a motívum kiemelés vonatkozásában is előképekkel szolgál, hiszen sok generáción át jutnak el tanulságai hozzá. Előbb csak lefesti amit lát, később, a mesterségbeli tudás birtokában már módosulhat a valóság, a képi törvények szerint, anélkül, hogy a festő-élmény ereje megtörne, hangulata megdermedne. A lefestett táj átváltozik megfestett képpé. Gyűjteményes kiállítása ennek az alkotói metamorfózisnak állomásait, fokozatait is megmutatja, legjobb képei pedig festői érzékenységét dicsérik, amellyel a hétköznapi jelenségek ünnepi hangulatát, líráját megőrzi, vagy megteremti. A szülői házból hozta magával ezt az odaadó, áhítatos, a látványörömet, a színeket felerősítő, a jelenségek sugárzását, az árnyékok mélységét megkettőző szemléletet. Mesterének édesapját, P. Bak Jánost tartja, aki ugyan óvta őt e küzdelmes pályától, — ismerte buktatóit, — mégis melléállt, amikor a tehetséget, az elszántságot a műteremben rajzolgató gyerek helyébe lépő férfiban felfedezte. Az apa Rudnay legkedvesebb tanítványa volt egykor, munkássága igazolta is a kiváló művészetpedagógus reményeit. Bak Péter útja nem volt könnyű. A Főiskolára nem tudott bejutni, mégis megtanulta a mesterséget. Szabadiskolákon esti és nyári tanfolyamokon képezte magát. Tanárai közül Fischer Ernő, Sváby Lajos, Kokas Ignác és Klimó Károly nevét, segítő kedvességét emeli ki, de kétségtelen, hogy hatottak rá a szentendrei művészek, — ott dolgozott néhány évig — és a bajai, szolnoki közösség tagjai, a család művésztelepi életének éveiben. Utazásai, Anglia, Itália, Belgium és Hollandia városai nemcsak a múzeumok kincseivel, de mindennapi életük eseményeivel is megajándékozták. Élményeit nyomban megfestette, nem bízta magát az emlékezetre. S mert apja mellett megtanulta a technika titkait, a levegővel telített színek használatát, a motívumok kiemelésének módszerét, — az eszköz kezében volt — de ennél többet is kapott tőle, programot egy életre: a természetnek, a valóság jelenségeinek, az érzelmeknek a vizuális kultúrának tiszteletét, a szülőföldszeretetét,a hagyomány megbecsülését. Nem könnyű hűségesnek maradni vállalt stílusához ma a valóság festőjének, amikor a művész talányokat ad fel a megfejtés helyett, s alkotói szorongások között nem marad ideje arra, hogy megcsodálja a napfelkeltét, melyet szippantson a friss tavaszi levegőből. „Impresszionisták" gúnyolták a szabadban festés úttörő mestereit egykor, mégis mily örökéletűnek látszik ez a szemlélet, amíg van természet, ahová menekülni lehet. Bak Péter csak ez év közepén lesz negyven éves.