Baranyó Sándor festőművész kiállítása (Szolnoki Galéria, 1990)

2 ELŐSZÓ Baranyó Sándor sajátos karakterű művész. Bár életműve szoros kontinuitásban van a magyar és az európai képzőművészet nemes realista vonulatával, művészete határo­zottan elkülönülő egyéni és csak rá jellemző jegyeket mutat. Ars poeticája: a természeti látványt vásznain látomássá fokozni. A műnek - Baranya hitvallása szerint - a természetből kell elindulnia. A valós élményanyag azonban nem jelenthet naturalizmust, hanem a személyiség jellegzetességein, tulajdonságain átszű­rődve egy új élményt adó képpé kell alakulnia. Egy új minőséggé, ami nem a természet szolgai másolása, hanem annak felmagasztosított összefoglalása. A természet inspirációja, a természeti látvány mindig új és új élménye óvja meg a szín­beli ismétlésektől. Ez tartja ébren benne a művészi intuíciót, végül pedig a természeti élmény és a mű összevetése ad módot festőnek és nézőnek az ellenőrzésre. Annak megállapítására, hogy a mű mennyire igaz, mennyire emelkedett, azaz tud-e a néző azonosulni a saját életében megélt élményanyagon keresztül a képpel, így a mű maga egyben egy kontaktusteremtés is a mindenkori nézővel. Baranyó a műben, a művel valami állandót, az idő hosszabb volumenében is felmutat­ható értéket keres. Kapcsolódni az élethez, kötődni a régiekhez és biztosítani valamit a jövő számára. Baranyó életműve egységes, nem találunk kipróbált és elhagyott szaka­szokat munkásságában. A mű mélységeit, az általa választott művészi kifejezés legjobb mesterségbeli lehetőségeit keresi, ezért tér vissza többször egy-egy témához. Expresszionista művész, a természet inspirálta benyomásainak megfestésében mindig a belső hevület, szenvedély fűti. A felfokozott indulatok sokszor szinte megtestesülnek a tubusból kinyomott festékcsomók, kézzel simított pászmák heves nyomaiban, plasz­tikusan türemkedő dimenzióiban. Sűrűn rakott rétegek alatt tüzelnek a színek, vagy simulnak egymáshoz halk, finom tónusokban a lazúrosan felhordott árnyalatok. A művész színkeverése, ecsetkezelési, színfelhordási módozatai mindig a kép hangulatát, kifejezési szándékát segítik. Indula­tainak hevét tükrözi az erős kolorit, amelyet ha megfigyelünk, képeinek legkisebb felü­letén is lüktetően sokszínű. Baranyó művészete az Alföldhöz kötődik. Nemcsak azért, mert itt született, hanem azért is, mert ez a vidék, Szolnok és környéke inspirálja munkáit táji-természeti adottságai­val, hangulataival, színélményével. Baranyó egyik legnagyobb lírai festőegyénisé­günk, Szőnyi István tanítványaként végzett, mesterének egy ideig tanársegéde is volt. Pályakezdését megszakította a háború. Az ötvenes évek elején a fővárosban élt, né­hány évig az Oktatási Minisztérium rajzoktatási szakreferense volt. Könyveket is jelen­tetett meg ebben a témában. 1957-ben visszatér szülővárosába és az egyik művészte­lepi műterem lakója lesz. Azóta Szolnokon él és dolgozik. A múlt század közepétől napjainkig valamilyen szállal a szolnoki művészkolóniához kapcsolódó festők felfogására általában jellemző a természetelvűség. Azaz műveiket a szűkebb vagy tágabb környezet, a látvány inspirálja. Ennek képi átírása, a vászon két dimenzióján történő megjelenítése kinek-kinek egyénisége szerint történik. Közös vo­nást találunk azonban abban a sajátosságban, miszerint egyikőjük sem ment túl a kép­indító valóság érzékletes felismerhetőségén. Ha Baranyó Sándor képeit nézzük, kitárul előttünk a Tisza és Zagyva folyók vidéke, a tágterű Alföld naplementéje, az aranyló búzatáblák, pipacsos mezők. De látjuk a napi munkájukat végzők horizontra vetülő színes foltjait, falusi utcák fehérlő házfalait, árnyas

Next