Erdélyi Eta festőművész (Iskola Galéria, Csepel, 1990)

Mezei Ottó ALTAMIRA MA ALTAMIRA MA Erdélyi Eta festő aki egyaránt otthon van művész kortársai és a művészet iránt vonzódó fiatalok körében. Kezdettől fogva, a hatvanas évek elejétől - amikor pályakezdőként egy franciaországi utazás során Pán Imrével, az Európai Iskola külföldre szakadt alapító tagjával is megismerkedett - festészetében nyomon követhetők a figuratív és nonfiguratív törekvések áthallásszerű rezdülé­sei, amelyek művészetének egyfajta stiláris kettősséget kölcsönöznek. Ezt a stiláris kettősséget azonban a maga javára fordítja, s a nőiesen tartózkodó távolságtartást gondolati felhangokkal erősíti fel. Sem a gesztusfestészet öntörvényűsége, sem az újfiguráció harsánysága, sem a body art öntépő gesztusai nem befolyásolják közvetlenül, mindezt látja és érzékeli (festészete mutatja is) mint egyetlen folyamat különböző megnyilatkozásait. Majd eltűnődve rajtuk, lelki rugóikat keresi, azt az emberi alaphelyzetet, amelyből e festői indulatok olyannyira szeszélyes hullámzása eredhet. Akár lírainak, meditatívnak is nevezhetjük ezt a művészi magatartást, de még inkább emberlé­tünk olykor drámai erejű belső hányattatásait megértéssel szemlélőnek. Van Erdélyi Etának egy 1977-ben festett, de talán máig sem befejezett nagyméretű pannója, amely ezt a mély humánum­mal telített művészi magatartást legszembetűnőbben tükrözi. A festmény, semleges háttér előtt, ülő-heverő pózban magányos, kettős, hármas, négyes csoportokba illeszkedő emberi figurákat, fiatalokat ábrázol, akiket az egymásra utaltság és a végtelen belső magánosság aurája övez. Emberi léthelyzet ez, még csak nem is jellegzetesen korunkbeli, hiszen klasszikus előzményei a századforduló hazai és külföldi festészetében (Mednyánszky, Hodler, Munch) jól ismertek. Erdé­lyi Eta ennek a jelenkor filozófiájában is megfogalmazott léthelyzetnek ad nemesen korszerű kifejezést. Visszafogottan, elegáns tartózkodással, de stiláris eszközeinél és gondolkodásra ösz­tönző erejénél fogva nagyon is hozzánk szólóan. Itt bemutatott gouache-képein ezt az emberi léthelyzetet bontja ki a művész. Egyes és páros alakok - mondhatni - tűnnek fel és suhannak el előttünk, majdhogynem színes árnyképekként. A valódi léthez való viszonyuk éppoly paradox, mint a megjelenésük. A miliő, amely puhán és villanásszerűen körülfogja őket, valóban semleges és­­ közömbös, maguk pedig egy-egy foltba, alig tagolt felületbe tömörödve, egymásba kapaszkodva mintha nem is fizikai valóságukban lennének jelen, hanem csupán tüneményként, szorosan a testhez simuló karokkal, olykor sejte­­tésszerűen múmiákhoz hasonlatosan gyolccsal átkötve, megmerevedett tartásban, különféle állás­ban, mozgáshelyzetben, mintegy önmaguk teremtette (képzelt) bilincseikbe kényszeredetten. Ezekben a kényszerhelyzetekben, leképezésükben - különös módon - semmi mesterkéltség, természetellenes szögletesség, groteszk túlzás nincsen, valamennyi figura rászabott pózként, tartásként viseli, a kékek, zöldek és rózsaszínek nem evilági színességében. Tovaillanó „barlangfestmények” lennének Erdélyi Eta képei, melyek valahonnan „kívülről”, vagy nagyon is „belülről”, a szemlélődő lélek mélyéről vetítődnek egy szemünk előtt lassan

Next