Kalmárné Horóczi Margit festőművész gyűjteményes kiállítása (Kecskeméti Képtár, 1990)

A kortárs magyar képzőművészet a nők köréből nem bővelkedik alkotóművészekkel. A keveseket vi­szont — s köztük Kalmárné Horóczi Margitot — szuverén világú és stílusú művészként ismerjük. A művészi pályára vezető útja különösen egyéni volt. A kiállító művészek legtöbbje zsebükben főiskolai diplomával kezdenek rendszeres alkotó tevékenység­be. Ezzel a metódussal összehasonlítva, Kalmárné látszólag nem végzett szisztematikus szakmai tanul­mányokat és mégis kiállító művésszé érett. A képző­­művészeti pályára történő felkészülése elgondolkod­tató és nem tanulság nélküli. Már a szülői háznál is jó indíttatást kapott. Édesanyja szépen varrt és hím­zett, festett bababútorokat készített és időnként képe­ket is festett. Unokatestvére, Horóczi Géza festőmű­vész képei láttán már elég fiatalon döntött a művész­pálya mellett. „Tizenegy éves koromban már tudtam, hogy festőművész leszek és kisméretű pasztellképeket is készítettem” — emlékezik vissza elhatározására és első próbálkozásaira. Iskolai tanulmányait Szegeden folytatta és az itteni tanulóévek fontos szerepet játszottak képzőművészeti ismereteinek az alakulásában. A tanárképző főiskola gyakorló polgári iskolájában Kratofil Dezső festőmű­vész volt az igazgatója és rajztanára. Ezt követően az ipari leány-középiskolába került — ahová a manuáli­san különösen jó képességekkel bíró tanulókat vették fel —, ahol Szily Török Dezső festőművész volt az igazgatója és rajztanára. Itt divattörténettel, valamint szabás-varrással foglalkoztak és festettek. 1949-től a tanítóképzőben folytatta tanulmányait, ahol elsősor­ban Dorogi Imre festőművész rajztanár volt rá hatás­sal. „A füzeteket mindig telerajzoltam és édesanyám­mal közösen szemléltető eszközöket készítettünk a tanítóképzőnek” — mondotta egyik beszélgetésünk alkalmával. Az egyetemen kémia—fizika szakra történt jelent­kezését tanára iránti szimpátiája befolyásolta, de ezekben az években (1951—1954-ig) inkább a Somo­gyi Könyvtár és az Egyetemi Könyvtár képzőművé­szeti albumait tanulmányozta, s az ott látott képekről gyakran készített másolatokat. Később — amikor 1954-ben férjhez ment és családjával Csongrádra köl­tözött — Gogol A köpeny című kötetében megragad­ta a tucatnyi rajz, s azokat olyan jól sikerült ceruzával lemásolnia, hogy méltónak találta otthonuk falaira felakasztani. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az egész ifjúsá­gon átívelő különböző jellegű képzőművészeti stúdiu­mai nélkül létrejöhettek volna az ötvenes években készült és a látvány élményéből táplálkozó festményei (Szobasarok, 1956; Pipacsok, 1959 stb.), különösen az 1957-re datált Sándor című kép. Ez a korai mű a karakter érzékeny ábrázolásával, anatómiai hitelessé­gével és egész atmoszférájával összegezni látszik a képzőművészeti ismeretekben elért jártasságát, melyet a tanulóévek alatt nemcsak a szűkebb értelemben vett rajz, hanem más vizuális területekre is kitekintő okta­tó-nevelő munka hatásának is betudhatjuk. Ahol családjával lakott (Csongrádon 1955—1963- ig, Szentesen 1963—1964-ben, Kecskeméten 1964-től napjainkig) általában kémia—fizika szakos tanárn ál­

Next