Kalmárné Horóczi Margit festőművész gyűjteményes kiállítása (Kecskeméti Képtár, 1990)
A kortárs magyar képzőművészet a nők köréből nem bővelkedik alkotóművészekkel. A keveseket viszont — s köztük Kalmárné Horóczi Margitot — szuverén világú és stílusú művészként ismerjük. A művészi pályára vezető útja különösen egyéni volt. A kiállító művészek legtöbbje zsebükben főiskolai diplomával kezdenek rendszeres alkotó tevékenységbe. Ezzel a metódussal összehasonlítva, Kalmárné látszólag nem végzett szisztematikus szakmai tanulmányokat és mégis kiállító művésszé érett. A képzőművészeti pályára történő felkészülése elgondolkodtató és nem tanulság nélküli. Már a szülői háznál is jó indíttatást kapott. Édesanyja szépen varrt és hímzett, festett bababútorokat készített és időnként képeket is festett. Unokatestvére, Horóczi Géza festőművész képei láttán már elég fiatalon döntött a művészpálya mellett. „Tizenegy éves koromban már tudtam, hogy festőművész leszek és kisméretű pasztellképeket is készítettem” — emlékezik vissza elhatározására és első próbálkozásaira. Iskolai tanulmányait Szegeden folytatta és az itteni tanulóévek fontos szerepet játszottak képzőművészeti ismereteinek az alakulásában. A tanárképző főiskola gyakorló polgári iskolájában Kratofil Dezső festőművész volt az igazgatója és rajztanára. Ezt követően az ipari leány-középiskolába került — ahová a manuálisan különösen jó képességekkel bíró tanulókat vették fel —, ahol Szily Török Dezső festőművész volt az igazgatója és rajztanára. Itt divattörténettel, valamint szabás-varrással foglalkoztak és festettek. 1949-től a tanítóképzőben folytatta tanulmányait, ahol elsősorban Dorogi Imre festőművész rajztanár volt rá hatással. „A füzeteket mindig telerajzoltam és édesanyámmal közösen szemléltető eszközöket készítettünk a tanítóképzőnek” — mondotta egyik beszélgetésünk alkalmával. Az egyetemen kémia—fizika szakra történt jelentkezését tanára iránti szimpátiája befolyásolta, de ezekben az években (1951—1954-ig) inkább a Somogyi Könyvtár és az Egyetemi Könyvtár képzőművészeti albumait tanulmányozta, s az ott látott képekről gyakran készített másolatokat. Később — amikor 1954-ben férjhez ment és családjával Csongrádra költözött — Gogol A köpeny című kötetében megragadta a tucatnyi rajz, s azokat olyan jól sikerült ceruzával lemásolnia, hogy méltónak találta otthonuk falaira felakasztani. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az egész ifjúságon átívelő különböző jellegű képzőművészeti stúdiumai nélkül létrejöhettek volna az ötvenes években készült és a látvány élményéből táplálkozó festményei (Szobasarok, 1956; Pipacsok, 1959 stb.), különösen az 1957-re datált Sándor című kép. Ez a korai mű a karakter érzékeny ábrázolásával, anatómiai hitelességével és egész atmoszférájával összegezni látszik a képzőművészeti ismeretekben elért jártasságát, melyet a tanulóévek alatt nemcsak a szűkebb értelemben vett rajz, hanem más vizuális területekre is kitekintő oktató-nevelő munka hatásának is betudhatjuk. Ahol családjával lakott (Csongrádon 1955—1963- ig, Szentesen 1963—1964-ben, Kecskeméten 1964-től napjainkig) általában kémia—fizika szakos tanárn ál