Gazdáné Olosz Ella textiltervező kiállítása (Budapest, 1991)

GAZDÁNÉ OLOSZ ELLA TEXTILMUNKÁI ELŐTT Ma, amikor a székelyföldi művészettel szemben, sajnos csaknem az operett felé közeledő felfogás­módot tapasztaljuk, mikor a székelykapuk s a népi motívumok nosztalgikus bemutatására szorítko­zik a szemlélet, ma különös örömmel és erővel tölt el a Gazdáné Olosz Ella textiljeiből sugárzó erede­tiség. Képzőművészeti nyelven, a metafizika időtlensé­gén keresztül mond újat a Székelyföldről, olyan­­szerűen, hogy szemlélete ugyanakkor szervesen kapcsolódik a XX. századi nagy európai képzőmű­vészeti vívmányokhoz. Közelálló színei és foltjai erőt adóan simogatják a lelket, mint a végtelenből sugárzó impulzusok, reményt keltők, vígasztalóak. A foltok fegyelmezett rendjében, a színek harmóniájában szenvedély fe­szül, melyet a belső méltóság tart kordában ritmi­kus kontúrjaival. De a színek melegségén belül ott feszül a Székelyföld igazi tragikus léte, a nagyist­­váni romantikus lobbanékonyság, a szélsőséges jókedv, a sorsszerű helytállás, a remény. E foltok alatt érzem feszülni a Székelyföld drámaiságát, melyet a színes foltok hordoznak, mint apró dina­­mitokat. De valahogy mégis képzőművészeti meg­fogalmazásuk által békességre vágynak, óhajtják a közelálló színek harmonikus életét élni, pozitíven átölelő sugarakat küldeni az emberiség felé. A meglepetések, az előérzetek egész tömegével lepi meg a szemlélőt, aki a végzet, a sors, a tragikus történések egész sorát érzi a lezárt foltok gazdag színvariációjában. De ellentétben a századelő művészeinek a szemlé­letével, Gazdáné Olosz Ella nem formákat szét­szedni, rombolni akar, nem polgárpukkasztó a szemlélete, hanem ellenkezőleg, szétrombolt lelke­inket, társadalmunkat, emberségünket, a kisebb­ségi létet, a humánus erőket akarja újra összeforrasztani, ötvözni a színek, a formák, a ritmusok által. Ez a megható munkásságában. Hisz törékeny alka­tával hihetetlen kemény munkára vállalkozik, erőt ad, tenyerére vesz minket. Hozzáállásának nemes foka jelenti magát a katarzist, a lehetetlenből sugall­va nekünk egy olyan életet, amit élni érdemes. A súlyos emberi tölteteken túl Gazdáné Olosz Ella műveiben olyan értékeket találunk, melyek a kép­zőművészet nyelvén egyedinek nevezhető. Ide tar­toznak különleges szín­akkordjai, az ikar technika újszerű felhasználásával elért kesernyés vörösek és sziénák variációja, a szürkék és okkerek varázs­latos világa, a nagy üres felületek, amelyeknek központjában mint dinamikus zenei motívumok, robbanásszerűen tüzelnek a szépen harmonizált kiegészítő színek. A foltokat, a felületeket az áhítat, a mesterség szeretete szövi át. Az az érzésünk, hogy bizonyos színeket ő maga talál ki, hisz a lélek legbelsőbb részeiből törnek felszínre, így őszinteségük hiteles és ezért fejezik ki oly erőteljesen azt a világot, azt a tájegységet, ahonnan származnak. Valahogy úgy, mint a nagy zeneszerző, aki a népi motívumok egy-egy részletét nem beapplikálja mű­vébe, hanem a népdal szelleméből, vitalitásából intuitívan merítve saját lelkének ötvöző erejéből megnemesítve alkotja munkáit. Ilyenformán Gazdáné Olosz Ella faliszőnyegei min­dig meglepetéssel is szolgálnak, hisz a Székelyföld művésznője bejárta a szőnyegkészítés birodalmait Franciaországtól Perzsiáig, a szövés nagy mestere lett, aki csodálni és szeretni tudja az emberek lelkéből feltörő szépet, bármilyen nyelven történjen is az. De Kelet és Nyugat csodálatos világából is elsősorban az igényességet hozta, hogy saját maga útját járja. Egyedül színezi gyapjúit, fonalait, egye­dül dönti el a szövőszékben ülve, hogy milyen sajátságos színakkordban álmodja a játékos felületekre a kompozíciók tömegelosztását. A kiállításlátogató számára a bemutatott szőnye­gek valamilyen hallatlan harmóniát sugallnak, amire ma áhítozunk, de a művek elsősorban erköl­csi tartásukon keresztül erőt adóan felemelnek, ké­pessé tesznek a harcra, a megmaradásra, a méltóságra, ami nélkül nem érdemes élni. Az az érzésem, hogy Gazdáné Olosz Ella kiállítása az a tárlat lesz Magyarországon, amelyik valóban közelebb hozza az itteni látogatóhoz a Székelyföld mai képzőművészeti problémáit, azokat a problé­mákat, melyek minden nehézség ellenére Európá­ra tekintenek és európai mércével mérnek. Nagyvárad, 1991. Jakobovits Miklós

Next