Heritesz Gábor kiállítása (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1991)
Van egy műterem a belváros alatt, ahol a legnagyobb nappali forgalom idején se hallani semmit. Ha letévedsz, ablakot ne keress. Herstesz Gábor műtermében olyan végtelen a csend, olyan időtlen a mesterséges fény monotóniája, hogy itt csak dolgozni érdemes. Teret teremteni a semmiből, hiányt a mérhetetlenből, ritmust az egyhangúságból, fényt a sötétből. A konstruktivista konstruál. Ez a dolga. Kimondani egyszerűbb. Heritesz megcsinálta. Több mint negyedszázada döntötte el, hogy szobrász lesz, a nyomdászmesterséget hagyta oda érte. Az autodidakta szobrász nem kevesebbet mint Laborcz Ferenc, később pedig Csiky Tibor segítségét és barátságát tudhatta magáénak. A természeti, organikus formák utánzásán, majd "átírásán" keresztül vezetett az útja az újkonstruktivizmus felé. Az alapoktól kezdte, ami hajlott-görbült azt kiegyenesítette, a vonalat elnevezte vertikálisnak-horizontálisnak-diagonálisnak, a síkot térbe hajtogatta, megtalálta a kockát, a hengert, a hasábot, mindezt elképzelte papírban, fában, fémben, ugyanazt a gondolatot más-más anyagban is kivitelezte, sorozattá rendezte. Mindezt több írás elemezte-méltatta, én csak a jelen kiállításon szereplő munkákról szeretnék említést tenni. Ami közös: mindegyik sorozatmű, majd mindegyik négy darabból áll illetve különböző anyagokban ismétlődik meg egy "alapmű", amely talált tárgy vagy pedig manifesztációja egy lehetséges talált tárgynak. Az Előítélet, a Falrajz, a Zagorszk címeik ellenére valójában nem mások, mint a legtriviálisabb ajtók-kapuk /padlás-, budi-, kerítés- vagy egyéb nyílászárók/ "felfényezett”, újraértelmezett absztrakciói, egy közönséges tárgy reinkarnációi. A Részletek is gyakorlatilag ide sorolható, hiszen ezek a hóvagy szélfogók a szél útjába állított, örökké zárt kapukról szólnak. Az egyes objektek-reliefek szinte milliméternyi pontossággal követik a "talált tárgy"valójában: a művész választotta tákolmányszerkezetét, arányait, s ez a kiállításon szereplő összes sorozat esetében elmondható. Az ajtó ideális program barkácsolóknak: fogj pár korhadt deszkát, így úgy gyaluld le, vágd méretre /passzintsd!/, pár keresztléccel üld össze, aztán menj át rajta. Szóval, Heritesz nem így csinálja. Van ahol anyagát váltogatja - zebránó, eper, cédrus, fenyő, tölgy, sárgaréz, vörösréz, krómacél -, egyszerre nemesebbé-hidegebbé- elvontabbá teszi az alapmunkát, van ahol pedig a fa szálirányát is belekomponálja a műtárgyba, így jelezvén: a vízszintes, függőleges, átlós szerkezet ritmikája nem csak az anyagon, hanem az anyagban is jelen van. Természetes, hogy a Természetesség is egy talált tárgy átlényegítése, hiszen a fűrészbak sem sorolható, az "emelkedettebb" művészi témák közé, de kiválóan alkalmas a geometriai elemek, a konstruktív komponálás és a szerialitás ütköztetésére. Ütköztetést mondok, mert nekem ezek a bakok már átváltoztak, akár tankcsapdák is lehetnének, utcai barrikádok kellékei, egy kor szimbólumai. /A tieid sohasem borulnak fel./ A Kíváncsiság, Mutáció, Meditáció kapcsán el kell mondanom egy történetet. Amikor először láttam a műtermében a sárgaréz variánst, nem hittem a szememnek. Az aranyló "rőzseköteg" vaskos szálai meggörbültek, ide-oda hajladoztak, a konstruktivista "rendetlenkedett”. Akármilyen szépnek is találtam ezt az összekötözött kupacot, a dolog meghökkentett, nem értettem. Aztán leesett, a sarokban ott volt ledobva a pontos, spárgával összefogott "mása", a legporosabb falécek halmaza, amit csak padláson-pincében találni lehet. így történt, megtalálta, kibogozta a köteget, minden lécről pontos méretet vett, részletről-részletre kirajzolta az íveket, aztán az egészet egyenként megcsinálta sárgarézből, végül mindkettőt ugyanúgy újrakötegelte. Az objet trouvét új kiállításainak egyikén se állította ki /hiába könyörögtem/, egyszerűen félredobta a sarokba. Ebben a gesztusban volt valami félelmetes, túllépett azon, hogy nekünk bizonyítson, már csak az anyaggal beszélget. Heritesz Gáborban olyan konstruktivista szobrászt ismertem meg, aki mélyen lírai-romantikus magatartását csak addig engedi szabadjára, amíg képes a szépet meglátni a leghétköznapibb tárgyban, szemétben. Utána jön az ő ideje. S ez így van rendjén. Budapest, 1991 október 4. Kozák Csaba