Tamás Noémi (Iskola Galéria, Csepel, 1991)

Erdő alján­­— János (részlet Jézus színeváltozása c. műből) AZ IDŐ PARTJAIRÓL Könczöl Csaba Tamás Noémi festészetének legfőbb tárgya, bármi legyen is látható témája, az IDő. Csakhogy az ő képei sosem olyan időpillanatok kimerevítései, melyek a feléjük vezető előzményekre és az utánuk következhetőkre utalva az épp­ rög­­zítettet mintegy részévé teszik a változó intenzitással lüktető tartamú nagy idő­folyamatnak; látományai nem beleágyazódnak a Nagy Időbe, hanem fölfügg­­szetik azt, a kilépés lehetőségét sugallván belőle. Napjaink világszerte domi­náns „akcionista”, vagyis a jelenidejűség „itt és most”-jába - azt abszolutizálva - belefeledkező képzőművészeti „fősodrának” reflektálatlanságával szemben, Tamás Noémi szemlélődés-központú filozofikus festészeti nyelvet használ. Egyértelműen a „vita contemplativa” mellett teszi le a garast. Szándékoltan nem mondom, hogy a „vita activa” ellenében, bármennyire kínáltatja magát itt egy efféle logikai ellenpontozás. Ugyanis a festészet egyik lényegi sugallata, hogy a lehetséges és létező életfölfogások nem antinomikus viszonyban állhat­nak csak egymással, miként ezt az újkori racionalizmus hagyományain nevel­kedettekként gondolni hajlamosak vagyunk. Szuverén teljességgé egy lét­szemlélet nem csupán komplementer ellenpontjának hozzágondolása által vál­hat. A világgal szembeni szemlélődő beállítódás önérvényű belső szellemi-lelki teljesség lehet nemhogy a tolakodó, hanem még a tapintatos beavatkozási­megváltoztatási célzatosság nélkül is. Tamás Noémi festészete egy ilyen men­talitás képekké formálása. Számomra ez a mentalitás határozza meg festészeti jellegzetességeit is. Képei, akár figurálisak, akár cselekményesek, akár - mint a Hullámok akverell­­jei esetében - csak tettetik, hogy emlékeztetik a nézőt valami „objektívan azo­nosíthatom”, hogy „hasonlítanak”: valójában mind az idő, a reáliák világán kívül álló álomkép-rögzítések. Egy közkedvelt századeleji fordulattal élve, e képek „belső tájak” rögzítései, e figurák egy álomszínpad „ködlovagjai”. Méghozzá egy olyan álomszínpadét, amely leginkább Csipkerózsika elvarázsolt kastélyé­nak az utolsó éber pillanat mozdulatában száz évre megdermedt udvartartásá­ra emlékezetet: egy megkezdett mondat közepén megakadt szó s az azt csak száz év múltán végigmondható nyitott alak, egy célbaérés előtt félúton elakadt pofon, egy meggyújtott, de csak száz év múltán ellobbanható gyufaláng, egy zsákmányra vetődés közben a levegőben száz esztendőre fönnakadt bestia és megrettent áldozatának száz évre torokra forrott halálsikolya... E Csipkerózsi­­ka-álomszerűségük miatt keltenek Tamás Noémi képei olyan hatást, mint az archaikus krétai festmények vagy szobrok, vagy a hatásukat tükröző korai gö­rög archaika, esetleg az etruszk vázák és sírkamrák festményei, eleven még bennük az óegyiptomi ábrázolások időtlen statikussága, a jelenidejűségtől való emelkedett távolságtartás, viszont idegen tőlük az időbeli mozgalmasság ér­zékletes leképezésének igénye. Közelebbi szemléleti rokonságok? Vélhető vagy valós hatások helyett legföljebb szubjektív benyomásaimról szólhatok: olyan századforduló környéki alkotókról, mint a grafikus Beardsley, a Csáth Géza által rajongásig szeretett Sassy Attila, Gulácsy Lajos. Igen, az álmokból stilizált magánmitológiát teremtett, több évtizedes alábecsültség után ma egyre emelkedőbb csillagzatú szecesszió művészeiről. Nem abban az értelemben, ahogy e szót sokan műveletlenségből vagy gondolati restségből mind öncélú­an indázó, tekervényes felületi dekorativitást értelmezik, hanem eredeti latin szótári jelentése szerint: a „secessio” egyik, itt aktuális értelme az, hogy „kivo­nulás”, „eltávolodás", „félrehúzódás”. E szemléleti rokonság miatt merem Ta­más Noémi festészetét az övék közelében emlegetni. Vannak persze e rokonságnak komoly gyarkorlati hátrányai. A „secessio” - a szó említett eredeti, igazi értelmében - sosem kollektív vállalkozás: ez a legsa­játosabb lényegének mondana ellent. És ezért drága árat kell fizetni: a „kivonu­lóban” a jelenidő gyepén a nem is két, hanem több kapura játszó csapatok egyike sem szokta (jó érzékkel) fölismerni „a mi kutyánk kölykét”. Márpedig a képzőművészeti életben, akárcsak a más pázsitokon folyó napi mérkőzéseken, minden irányban csapatjátékok sorozata folyik. És aki nem ölti föl magára egyik csapat mezét sem, az óhatatlanul azon kaphatja magát előbb-utóbb, hogy „civil a pályán”. Még ha az edzőmérkőzéseken elnézik is téblábolását, a tét­meccsek kezdetekor a jobbik esetben is csak a kispadon tűrik meg jelenlé­tét. Tamás Noémi helyzete a mai magyar festészeti életben és képzőművészeti köztudatban egy ilyen csapattalan „kispados” játékoséra emlékeztet. Senki nem vitatja immár másfél évtizedes művészi pályafutásának érdemeit és érté­keit - viszont a csapatösszeállításoknál nem számolnak vele. A közemberi, a civil életben ez lehet nyomasztó (sokszor az is), járhat nehezen leküzdhető eg­zisztenciális nehézségekkel (sokszor jár is). Egy mélyebb, művészeti és élet­szemléleti értelemben viszont belső előnyökkel is járhat, ami a mindennapok szintjén a partvonal külső szegélyére állított „kispad”, az egzisztenciál-filozófiai megközelítésben lehet a lábunkat csobogva nyaldosó jelenidő féléber szem­­meltartásának a helye­­ a legalkalmasabb megfigyelőállás, az idő partjairól.

Next