Bartl József festőművész kiállítása (Szentendrei Képtár, 1992)

Ha nem lehet nagy stílusfordulókat naptári terminusokhoz kötni (politikaiakhoz meg végképp nem), hogyan is lehetne egy szemé­lyes dátumtól valamiféle oeuvre-beli módosulást remélni? BARTL József hatvanéves, húsz éve tagja a szentendrei régi művésztelepnek. Évforduló van tehát kettő is, ám az életmű ezektől függetlenül épül, mozdul előre az időben a maga törvényei szerint, a művész és a sors által kijelölt úton. Egyvalamire azonban igen jók ezek az ünnepi pillanatok: a közönség, a műkritika, de maga a festő is végigtekintheti az eddigi pá­lyát, egy folyamatot kísérhet végig az 1950-ben - még a Művészeti Gimnáziumban - festett szép reményekre jogosító festményektől a negyven esztendővel későbbi érett opuszokig. Az ilyen - retrospektívnek is mondható - tárlat feltétlenül alkalmas arra, hogy az életmű lényeges periódusait esszenciálisan felmu­tassa, támpontokat adjon a mai, friss munkák megértéséhez. BARTL indulásakor a posztimpresszionista hagyományokhoz kötődött. (Ifjúkorának mesterei Kántor Andor és Ilosvai Varga István voltak.) A hatvanas években készült virágcsendéletei, a napraforgók, aranyesőcsokrok, az ez idő tájt festett trombitás képei kitűnő ko­loristát mutatnak, akit azért a kompozíciós problémák is élénken foglalkoztattak, olyannyira, hogy itt-ott a kubizmus szele is megérin­tette. Az 1972-es esztendő döntő fordulatot hoz a művész életében. Ez a Szentendrére költözés éve. Gyanítható, hogy nemcsak személyes kapcsolatai (Kántor Andor, Kmetty János) fordították érdeklődését éppen Szentendre (és nem Hódmezővásárhely vagy Szolnok) felé, ugyanis már a korai korszakban is született néhány mű, mely olyan formajegyeket mutat, melyek világossá teszik Bartl vonzódását ebbe az irányba. A művész Soroksáron született, mely akkoriban inkább falu volt, mint peremváros Budapest szélén, sajátos etnikummal, sajátos szokásrenddel, specifikus tárgyi kultúrával. Amikor BARTL a sváb zenekultúra rekvizitumait (trombita) emeli ki, és helyezi el főmotívumként a képmezőben, vagy amikor Bara­nyába jár gyűjteni (előbb egyedül, majd Klimó Károllyal), nem tesz mást, mint amit Vajda Lajos és Korniss tett a harmincas években, hiszen ők is (Bartók, Kodály, Vikár nyomán), a népi, de még inkább a polgári folklór motívumait emelték be a magas művészetbe. Nem csodálható tehát, hogy a szellemi, gondolati párhuzamok révén a hetvenes évek derekán BARTL olyan művekkel jelentkezik, melyek nagyon is pontosan illeszkednek az úgynevezett szentendrei festészet egyik fővonulatához. Támpontként Korniss életművének egy szelete és Bálint Endre kazettás képei adhatók meg, bár több szerző is említ némi Anna Margit-hatást is, amit mi csak egy szűk műcsoportnál érzünk (Baba, Decsi baba, 1974), ott is alig. Ám BARTL József esetében a hatásokról nagyon óvatosan kell beszélnünk, hiszen legalább annyi választja el az említett meste­rektől, mint amennyi köti hozzájuk. Kornisshoz való viszonya olyanféle, mint Deim Pál viszonya Barcsayhoz, Aknayé Deimhez, fe Lugossyé Tristan Tzarához, vagy Nádler Istváné Malevicshez. Minden említett viszonylatban ugyanis összetéveszthetetlen, független életművekről van szó - s ez a helyzet Bartl József esetében is -, melyeknek alapja egy szívesen vállalható művészi atitűd, magatartás, ami mára már tradíciót jelent. A nyolcvanas évek elejének képzőművészeti mozgásai igen plasztikusan bizonyították, hogy a hagyományra való támaszkodás nélkül komoly teljesítmény nem nagyon jöhet létre, szuverén oeuvre pedig végképpen nem. BARTL pályája a hetvenes évek közepétől logikusan épül. Eleinte valamiféle pszeudo-térben, vagy inkább illuzionisztikusan eltolt síkok által képzett kvázi-térben jelennek meg választott jelei (csillag, szív, háromszög, kör, négyzet, tulipán, fej, antropomorf sírjel), majd hamarosan tablószerűen elrendezve síkban bukkanak fel a motívumok. A nyolcvanas évek elején némi módosulás történik a festő pályaképében. A négyzet, mely korábban egyenrangú jel volt a kereszttel, az ékkel, a körrel, szerepet változtat, visszahúzódik, felveszi eredeti funkcióját: keretez, kiemel, ki- és elválaszt, hangsúlyoz. Az 1981-ben készült szitanyomaton (Változó négyzetek) a négyzet ablakkeret­ként viselkedik (a négyzetnek ez a minősége a szentendrei konstruktív művészek közül sokaknál jelen volt), amennyiben különféle szí­nű, méretű, pozíciójú szívformákat foglal be. Ezen a munkán jelenik meg először a négyzet megfosztva mágikus jelentésétől (égtájak, egyenlőség, jog stb...), már mint rendte­remtő elem szerepel, felosztva a képmezőt, s magába foglalva a már korábban használt motívumokat. Fábián László kataszternek nevezi ezt a rekeszrendszert, a szabálytalan rend e sajátosan BARTL-féle terepét, mely egy egészen bő műegyüttes jellemzője, s a legfrissebb - már inkább csak a gazdag faktúrára koncentráló - opuszokig meghatározó fontosságú. BARTL József az időben festett művei nem tagadják a fiatal festőt, akit egyik kritikusa a „legszebben festő művészinek nevezett. Az alapvetően geometrikus motívumok ugyanis kimondottan festőien jelennek meg e korszakban. A négyzetekre osztott felület nem hálószerű, hanem puha, domborodó párnákra emlékeztet (Átlók 1986), gyakr­an barázdaszerű rovátkák, sávok töltik ki, organikusak, mint egy méhsejt, melynek egyik rekeszében van méz vagy báb, másik rekesze üres. Mivel BARTL pasztózusan fest, a „sejthatárok” gyakorta reliefként plasztikusak, a szabálytalan élek kiemelkednek a síkból. E periódusban különösen fontosak a „fehér képek”. Mint tudjuk, a fehér is szín, méghozzá erősen ellenálló, nehezen kezelhető szín. (Yves Kleinnek talán könnyebb dolga volt a kékkel, mint Tóth Menyhértnek a fehérrel.) BARTL fehér képei mindenesetre a pálya eddigi csúcsát jelentik. Bár népes együttest adnak, mindegyikük más, önálló jelentésű. A nyolcvanas évek végén készült kisméretű barna képek mintegy összefoglalják az elmúlt tizenöt esztendő festői problematikáját. Szerkezetük a BETŰ/HANG - SZÓ - MONDAT logikai füzérre emlékeztet, artisztikus előadásmódjuk pedig - mint a pálya során oly sok­szor­­ líraivá hangolja az egzakt partitúrát. A legfrissebb vásznak nóvumot hoznak, bár éppen úgy szervülnek a korábbi etaphoz, mint ahogyan a hatvanas évek művei a ké­sőbbiekhez. BARTL József festői útja ugyanis belső mozgásoknak engedelmeskedve épül, fejlődik, mozdul előre az időben. DR.HANN FERENC

Next