Eisenmayer Tibor festőművész fotósorozatai (Vigadó Galéria, Budapest, 1992)
TÖREDÉKEK EGY VÁROSBÓL II. RÉSZLETEK EISENMAYER TIBOR FESTŐMŰVÉSZ FOTÓSOROZATÁBÓL / / Eisenmayer Tibor az 1960-as évek végén erőteljes, figuratív festményekkel jelentkezett, majd kezdett a kép széttöredezni (színes litográfiák), és az elmúlt két évtized során az alkotó egyre ritkábban lépett nyilvánosság elé. A külvilágtól majdnem teljesen elzárkózva dolgozik - időközben felépített egy hatalmas képi világot, mely most már megállíthatatlanul hömpölyög tovább - és három-négy évenként az építmény egyes rétegeibe bepillantani enged másokat is. „Képi világ", „hömpölygés", „építkezés" - nem képzavar, hogy ezek a fogalmak egymás mellé kerültek. Eisenmayer elindított egy folyamatot, melynek modellje egy-egy meglévő mű újrafelhasználása, majd a keletkezett új mű újrafelhasználása és így tovább; ez a folyamat egy műfolyam, áradat, burjánzás, osztódással szaporodás, melynek során a születő új művek szorosan összefüggenek a korábbiakkal, de az eredetük egyre jobban elhomályosul, és ami a legmeglepőbb: két mű között nem lehet többé minőségi különbséget tenni, mert mindegyik „jó", mindegyik ugyanannak az alkotó elvnek a feltételeit teljesíti. Másfelől, ennek a folyamatnak az irányítása valóban építkezés. Nemcsak képletesen a korábbi művek rétegeire épülnek rá az újak, hanem urbanisztikai értelemben is: Eisenmayer városnak nevezi a képein megjelenő struktúrákat. Más kérdés, hogy ezek olykor „Töredékek egy városból", máskor éppen pusztulófélben vannak, majd megint élet költözik belépjük, vagy amint Andrási Gábor írta három évvel ezelőtt, „fényképtorzók egy rekonstruálhatatlan Nekropoliszról". Az organikusan növekvő, vagy éppen romantikusan pusztuló város gondolata számos képzőművészt megihletett az utóbbi néhány száz év alatt, a rom metaforája legutóbb a posztmodern gondolkodók egyik kedvelt témájává vált. Eisenmayer városa azonban nem kapcsolható közvetlenül egyik típushoz sem. Az ő közelebbi rokonai absztrakt festők és informel művészek, olyanok, mint Jean-Paul Riopelle, akinek a képei légifelvételekre hasonlítanak, Kemény Zoltán a fémdomborműveivel, vagy Ország Lili, aki írásjeleivel és faktúráival a távoli múlt nyomait keltette életre. De van valami, ami tőlük is elhatárolja Eisenmayert: a fotó használata. Munkái e tekintetben legfeljebb Kondor Béla fényképeihez hasonlíthatók, azokhoz is elsősorban a módszer (a nagyítógép használata), nem pedig a motívumvilág vonatkozásában. Eisenmayer képeinek áradata akkor terelődött más mederbe, amikor először jutott eszébe, hogy a saját műveiről készült fotóreprodukciót visszacsatolja az alkotás folyamatába. Ez 1986 körül történhetett. Lefényképezett egy-egy korai litográfiát, vagy belőle kiemelt motívumot és ezt vagy sokszor egymás mellé (egymásra) nagyította, vagy egymás mellé ragasztva újra lefényképezte. Minél többször ismételte meg ezt a folyamatot - az egyes elemeket állandóan módosítva -, annál több új eszköz birtokába jutott. A nagyítógép alatt hol kicsinyített, hol nagyított, a textúrává sűrűsödő képfelületből újabb kivágásokat készített, a képet hol negatívba, hol pozitívba fordította, hol a pozitívot a negatívra illesztetve, kissé elcsúsztatta, hogy szolarizált, domborúszerű hatást érjen el. A kiindulásul szolgáló kép sokáig megőrizte téglalap vagy négyzet formátumát - néhol még most is felismerhető, esetleg négyzetcentinél is kisebb méretben - következésképpen a sokszorosítás szabadon alakuló raszterrendszereket („alaprajzokat") eredményezett. Eisenmayernak vannak olyan nagyméretű (fény)képei is, amelyeken sokszáz ilyen cella vagy rekesz figyelhető meg egymásra torlódva, ezek azonban maguk is összegzései korábbi „alaprajzoknak", így végül az is elképzelhető, hogy mákszemnyire zsugorodott raszterpontok egykor többszázszor vagyezerszer nagyobb felületű képek maradványait tartalmazzák.