Károlyi Ernő festőművész kiállítása (Vigadó Galéria, Budapest, 1992)
Jelen korunkba torkolló szűk fél évtized gazdag terméséből ad válogatást Károlyi Ernő tárlata. Az immár négy évtizedes alkotói életút belső fejlődéséről, a stílus alakulásáról, a festői képzelőerő szélesedéséről egyetlen adott időszak bemutatása természetesen nem adhat átfogó képet. Ilyen értelmű, mélyreható elemzés is csak egy retrospektív gyűjteményes kiállítás eredményeként, valamint átfogó monografikus kutatás alapján alakulhat ki. Eme - művészt és tárlatát méltató sorok sem vállalkozhatnak a bemutatás teljességére. Inkább a jelen állomáshoz érkezés várakozásteljessége, izgalma, az esztétikai kíváncsiság éltetheti az ajánló sorok írójának véleményét: az eddigi életutat ismerve, mennyiben teljesült - és mennyiben teljesedett ki - a művész önmaga által alakított, orientáltságában maga választotta világa? Kritikai érzékenységünk mellett is vallhatjuk: meglepő esztétikai igénnyel, egységes és konzekvens szemlélettel, összességében maradéktalanul teljesített a vállalt művészi feladat. De milyen is Károlyi Ernő bennünket fogadó és napjainkra magas színvonalat elért festészete? Apollinaire-től vett jelzőt kölcsönözve, orphikusnak - pontosabban: „neoorphikusnak„ - nevezném, ezzel jellemezném. A francia költő, Robert Delaunay ra - Károlyi Ernő egyik művészettörténeti példaképére - vonatkoztatva teremtette meg a találó fogalmat, amelynek tartalma művészünkre is alkalmazható: új struktúrákat fest, de ennek elemeit nem a vizuális szférából kölcsönzi. ...Az orphikus művész munkái egyidejűleg adnak tiszta esztétikai élvezetet, magától értetődő szerkezetet és magasztos értelmet, vagyis magát a témát. Ez a tiszta művészet,,, Erre a „tiszta,,, elvonatkoztatott és önértelmű festészetre, „magától értetődő,, kompozíciós „szerkezetre,, törekedett immáron két évtizede Károlyi Ernő, de napjainkra érte el mindezen összetevők bonthatatlan képi egységét és a kialakított szellemi tartalommal adekvát vizuális élménykeltés festési módozatait. Az eddig vezető alkotói útja korántsem volt gondtalan és zökkenőmentes, de céltudatossága és belső fejlődését segítő önkritikus szemlélete segítette kibontakozását. A budapesti Képzőművészeti Főiskola egykori növendéke Kmetty Jánostól a kompozíciós szerkezet kitüntetett tiszteletét, Poór Bertalantól a tartalmi meghatározottságot, Berénytől és Szőnyi Istvántól a választékos és oldott festőiség, valamint az érzékeny és hangulatteremtő kolorit tanulságait vihette magával örökségül 1951-ben, pályakezdő művészként. Károlyi a rajztanári hivatás gyakorlása mellett sem vált csupán „vasárnapi,, festővé. Alkotói munkában mutatkozó igénye számtalan tájképben, hagyománytisztelő kompozícióban realizálódott. Külföldi útiélményeket, mediterrán vidékeket, városképeket, hegyi tájakat örökített meg; mindezekkel biztosította szolid megélhetése színvonalának magasabb szintjét. Vajon mi késztette a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején arra, hogy a tanult és gyakorolt konvencionális stílus mellett új utak felé törjön, s lázasan kutassa a képi alakítás számára megfelelőbb módozatait? Magyarország akkori képzőművészetpolitikája nem kedvezett az elvontabb irányzatok művelőinek, sőt az absztrahálás különböző fokozatainak tűrése is a mindenkori napi politika függvényeként módosult. Károlyi Ernő mégis a hátrányosabb, a rögösebb utat választotta: egzisztenciális megfontolások helyett belső igényeire hallgatott. A megújulás vágya, a művészi közlési kényszer vezérelte, amikor saját alkotói alkatának megfelelő irány felé nyitotta ki útját. Kompozícióinak belső szerkezetességét erősítette elsősorban: motívumainak síkban tartott jellege kapott hangsúlyt, s hol a geometrizálás, hol a stilizálás irányába mozdultak figuráinak, tárgyainak erőteljes kontúrjai, amorf szerkezetűvé alakuló részletei. Színkészlete továbbra is tört árnyalatú s a tónusegységet tiszteletben tartó maradt. Ebben mutatkozott elsősorban Károlyi hagyománytisztelete: a jellegzetesen hazai, magyar posztnagybányai kolorit társult konstruktív formatendenciákhoz. Már ekkor sok színvonalas mű dúsította célirányosan alakuló életművét, a természetelvűség jelenléte azonban az egyre rejtettebb megjelenés ellenére a valóság vizuálisan tapasztalható képmása maradt. A hetvenes évek végén a kollázsokkal való foglalkozás lendítette előre Károlyi alkotói képzeletét. Az ebben a technikában elmélyülő képalakító gyakorlat nemcsak egy különálló műfajt teremtett az életművön belül, hanem a formai, fakturális variálás lehetőségeinek kiszélesedése nagyban tágította Károlyi találékonyságát, s felgyújtotta művészi fantáziáját. Általánosságban a rátalálás egy más jellegű alkotói módszerre, vagy a lelemény kitüntetett dicsérete bármennyire ösztönös képzési mozzanatok sorának eredménye, az esztétikai hitelességet mégis a tudatos megfontolás rögzítheti művészi érvénnyé. Mesterünk a kollázstechnikai gyakorlatoktól függetlenül is érezte - tapasztalatunk szerint -, hogy a konstruktív szerkezetesség hangsúlyai, az egzakt tagoltság és az érzékletes festőiség alkalmazása egyidőben, nem szerencsésen elegyíthető tényezők - még a látens figurativitás tartalmi fundamentumán sem. Ezért középső alkotói periódusa végén (a nyolcvanas évek elején) műveinek szerkezeti szigorúsága oldódott, a teljesen szabad nonfigurativitás egyre élettelibb látásmóddá, meghatározó és önálló vizuális világképpé formálódott. Ehhez a stílusmetamorfózishoz Károlyi Ernő eddigi koloritja is módosult: színezeje felerősödött, változatossá, vibrálóvá és elevenné alakult. Egyre merészebb formafantáziával, sokszor szokatlan kompozíciós renddel kezdte alakítani képi világát, s alkotói gyakorlata törések és zökkenők nélkül torkollott jelenleg is érvényes stílusába. Mi is jellemzi a mai Károlyi Ernő művészetét? A szellemi tartalmat tekintve a szabad asszociáció hullámzó pszichikai ritmusának megfelelően járják be műveinek elemei önálló pályamozgásaikat a képsíkon. A rendkívül változatos formák - amelyek hol a tárgyi valóságból kölcsönzöttek, hol a szabad fantázia szülöttei -, ismét visszanyerték plasztikusságukat, vagyis többnyire háromdimenziós kiterjedésűek. A színtelítettség biztosítja azonban tömörségüket, vagyis festői eszközök keltik életre térbeli helyzetüket és testi mivoltukat. A képelem szerkezeti kapcsolatai mindig valamilyen érzelmi vagy gondolati tartalmat is hordoznak: hol kellemes dialógusba, hol összeütközésbe kerülnek egymással, de mindig alárendelve a teljes képszerkezet tartalmi rendjének, Károlyi Ernőtől mindazonáltal távol áll minden attraktív formai bravúr: nem meghökkenteni, hanem elgondolkodtatni akar; nem a taszító erő, hanem a vonzás formáinak elsődleges tendenciája. Ezen belül azonban kimeríthetetlenül változatosak szerkezetei, melyektől nem idegen még a kompozíciós egyensúlyvesztés sem, ha a művészi szándék ezt követeli. Művei eleinte a lírai telítettség meghatározó érzelmi szintjén alakultak absztrahált jelenséggé, jelenünkben azonban feszültséget teremtő fakturális effektusok is megjelentek táblaképein. Keményebb és sötétebb indulatok, szokatlan harmóniát adó mozzanatok szélesítik többértelművé - s egyben teljesebbé - alkotásait. Napjaink Károlyi-műveiben az ösztönös felszabadultság, a képzelőerő ötvöződik az esztétikai mérlegelés rendteremtő szigorával. Leleményesen alakított szerkezet uralkodik tehát képein a konstruktívizmus formai béklyói nélkül, koloritbőség árad impresszionisztikus pillanatnyiságot kerülve, fakturális izgalom teremt feszültséget jól átgondolt arányok mérlegelésével. Mindezek olyan alkotói erények, amelyek több irányba is rokonítják Károlyi munkásságát az egyetemes európai művészetben. Társa lehet Manessier - szabadon kezelt formarendjével, de Jean Bazaine elengedettsége is példaként szolgálhatott; Giuseppe Santomaso színkészlete pedig sokszor összecsengően visszhangzik Károlyi jelenlegi dús festőiségében. De mindezek a pályatársak csak a rokoníthatóság irányait jelzik. Művészünk minden eklektikus tendencia nélkül s mind erőteljesebb önállósággal válaszol műveivel vizuális problémafelvetéseire, s így különbözik is említett rokonaitól. Művei gondolatilag tiszták és értelmileg követhetők, esztétikai szinten mind sallangmentesebbek, értékükben mind jelentősebbek. Egyszóval: az absztrakt expresszionizmus kolorista vonulatába kapcsolódnak s ma már önálló művészi tartalommal. A mester részproblémák megoldása helyett ugyanakkor teljességre törekszik. Utóbbival magyarázható, hogy nincsenek formai avagy színbeni kötöttségei. Csak egyetlen elv korlátozza fantáziáját: a szigorú esztétikai mérlegelés. Ebben pedig tanítómestereihez kötődően hagyománytisztelő és etikusan magyar művész. Jelenünk Károlyi Ernője hiteles festői világot teremtett hazai tradíciókból, az egyetemes korszerűség igényéből, szubjektív alkotói fantáziából - s nem utolsó sorban - embertársaihoz mindig saját dialektusában szólóan. Megértjük mondanivalóját? Bizonyára, mert emelkedett szellemű a stílusa és őszintén igaz feltáruló véleménye a festészeti világ lehetőségeiről. Életművének célkitűzéseit máris teljesítette. Érdemes befogadnunk sajátos világát, mert a legnemesebb művészi szándék fogantatásában virágzott ki modern nemzeti festészetünk gazdagítására. Aszalós Endre művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főmunkatársa A borítón az 55-ös számú kép látható