Köves Éva (Zala megye, 1992)
étségtelen, hogy Köves Éva a legfiatalabb magyar festőnemzedék kiemelkedő tagja, joggal kapott Derkovits-ösztöndíjat, volt már önálló kiállítása, felfigyeltek rá a kritikusok, beválasztották külföldi kiállításokba is - elindult a szabályos festőkarrier JS pályáján. Mindez rendjénvaló, és nyilván azzal magyarázható, hogy Köves olyan festészetet művel, amely ma aktuálisnak tűnik. Miért lehet aktuális egy ilyen festészet? Nagyon nehéz lenne erre a kérdésre egyértelmű választ adni - legalább olyan nehéz, mint jellemezni ezt a festészetet. Én az utóbbi feladattal is beérem. Ha Köves Éva képei negyven évvel ezelőtt készültek volna, az informethez sorolhatnánk őket, ám ez a megjelölés a mai festészetre már nem érvényes. Mindenesetre döntő jelentőségű itt a festék anyagszerű megjelenése, néhol rendkívül sűrű, rücskös, tapintható faktúrája. Nem absztraktak, de nem is figuratívak ezek a képek (így tulajdonképpen nem is „képek” a szó „leképezés” értelmében), még meghatározható „formákat” is alig fedezhetünk fel rajtuk, legfeljebb bizonytalan szélű foltokat és szabálytalan görbe vonalakat. A festmény természeti képződményekre emlékeztet, talajmintákra, melyeket a szél, az eső és az idő megdolgozott, vagy - távolabbról - felhőgomolygásra, csillagködökre. Persze nem vagyunk naivak, és tudjuk, hogy ezek festmények, és közelről nézve azt is megállapíthatjuk, hogy igen gondos, tudatos munka eredményeként jött létre ez a „természeti” hatás. A színek látszólag kevéssé foglalkoztatják Köves Évát. Képein általában fehér vagy fehéres-szürkés alapba ágyazva jelenik meg egy-egy sötétebb barna vagy barnás-feketés folt, törésvonal vagy spirális alakzat, így színekről nála ugyanolyan kevéssé beszélhetünk, mint figurativitásról vagy absztrakcióról. A fehér-fekete összképen belül azonban mégis megjelenik egy-egy melegebb színárnyalat vagy kékes-zöldes tónus, szürke „fátyol” alól vagy „felhők” közül előderengve. Semmi információm nincs arra nézve, hogy Köves Éva mit akar a képeivel „ábrázolni” vagy „kifejezni”. A legvalószínűbbnek tartom, hogy semmit. A kérdést nála sem (mint ahogy sok más mai festőnél sem) lehet így feltenni. Munkája feltehetőleg arra irányul, hogy FESTMÉNYEK kerülhessenek ki a keze alól, és felismerhetővé váljék, hogy az Ő keze alól kerültek ki. A „keze nyoma” különösen fontos, mert csakis egyfajta „duktussal”, „festékkezeléssel” lehet elérni, hogy a különböző szürkés-fehéres tónusok egymásba olvadjanak is, meg nem is, hogy valamilyen természeti folyamat eredményeinek tekinthessük faktúráit, de a gondos felületmegmunkálás tudatosságát is érzékelhessük rajtuk. Köves Éva szemmel láthatóan vonakodik attól, hogy festményeibe konceptuális vagy szimbolikus elemek kerülhessenek. Ennek ellenére megkockáztatható, hogy olykor Armando fekete-fehér „zászlói” jutnak majd róluk a néző eszébe (különösen, ami az „ecsetkezelést” illeti), vagy még inkább Erdély Miklós Armageddon-sorozatának egyes darabjai. Erdély kísérletezett különböző felületmegmunkálásokkal, így kerülhetett a képeibe ragasztó vagy éppen szurok - Köves Éva képein a sötétbarna festék időnként hasonló „csurgásokat” és erezeteket hoz létre. És amennyire Erdély is szerette, hogy a megfestett formái ambivalensek vagy fogalmilag megragadhatatlanok maradjanak, ugyanúgy Köves Évánál is megnevezhetetlenek a „foltok”, „spirálok”, „erek”, a különféle festékáramlások, örvénylések és lazúros „ködök”. Olyan festészet ez, amely - már nem először a festészet történetében - azt a lehetetlent célozza meg, hogy a festmény semmivel össze nem hasonlítható, mégis érvényes valósággá váljék. És tekintve, hogy e képek nézése rendkívül jól esik a szemnek, a kívülálló néző semmiképpen sem marad vesztes ebben a „lehetetlen” vállalkozásban. 1992. január Beke László