Túlsó P'Art (Miskolc, 1992)

Van-e és milyen a külön Erdélyi Művészet? Legutóbb Veress Péter, a Székelyudvarhelyen megjelenő „Erdélyi Művészet" című folyóirat szerkesztője, körlevélben egy sor olyan kér­dést vetett fel, amely az Erdélyi Művészet iden­titásának valósságára és milyenségére kérdez rá, ebben a globalizálódó világban, amelyben Erdély csak földrajzi fogalomként létezik. Anélkül, hogy megkísérelném, olyan kérdések megvála­szolását, hogy „ezer évre visszatekintve" és hogy, hogyan „viszonyult az évszázadok során Erdély képzőművészeti ter­mése a külföldről jött hatásokra" megpróbálom összegezni a tárgyról kialakult elképzeléseimet. Válaszomat, tehát mindenekelőtt, azzal az önkorlátozással kell kezdenem, hogy a törté­nelmi Erdély művészetéről nem nyilvánítok véleményt, mert nem hiszem, hogy pl. a középkor művészetére érvényes fogalmak és kategóriák alkalmazhatóak lennének a modern kor művészetére és fordítva. Azonkívül, ahhoz, hogy történelmi távlatokban is vizsgálódjak, olyan elmélyült és sokrétű szakismeretre lenne szükségem(-ünk), amel­lyel sajnos nem büszkélkedhetek(-ünk). Ha a két világháború közötti művészetideált és annak a művészetben szinte a 20. század végéig érvényesülő hatását tekintem, akkor ha nem is általános érvénnyel, de igenis számol­nunk kell az erdélyi művészet fogalmával. Hiszen a transzilvanizmus gondolatkörében nem egy olyan képzőművészeti életmű fogant, amely határozottan e táj szellemi, fizikai sajátságainak megjelení­tését és etnikai sokszínűségének figyelembe vételét tartotta szem előtt. Ennek legjellemzőbb és talán legeredményesebb példája Kós Károly építészeti és alkalmazott grafikai munkássága. Kós Károly az erdélyiség gondolatának nemcsak meghirdetője volt, de annak egy hosszú példás alkotói életen keresztül volt animátora és gyakorlatba ültetője. Maga teremtette ideáljának megfelelően, művészete nagy­részt az erdélyi múlt emlékeinek és népei kultúrájának szellemiségében, annak formakincsére épült. Ugyanakkor azt is kell látnunk, hogy lényegében ő sem tett mást, mint sajátos Erdélyi for­mát adott egy Angliából, az európai szárazföldre és többek között Magyarországra is átterjedő, ott más építészek kezén az övétől eltérő változatban meghonosodó kortárs művéseti ideálnak, a William Morris nevéhez fűződő Arts and Crafts mozgalom formai törekvései­nek. A mozgalom Európában általánosan alkalmazható alapelveit kitűnő stílusérzék­kel honosította a helyi formakincsre és szükségletekre. S mivel e törekvés lényegéhez hozzá tartozott a népmű­vészetben és a távo­li történelmi korok­ban kialakult for­mák alkalmazása - a trianoni tragédia után az önazonos­ság politikai-kul­­­turális programját meghirdető Kós Károly szellemi vál­ság­kezelő törekvéseivel összhangban - megnyugtató kiutat látszott mutatni a hatalom- és kultúraváltást elszenvedő országrész számá­ra. Ezek a körülmények határozták tehát meg a kivételes tehetségű építész keze nyomán születő, lényegében szecessziós építészetet, amely az erdélyiek szemében máig, a gödöllői iskola által itt meg­honosított nemzeti változathoz képest, fokozottan Erdély lelkisége megtestesítőjének számít. Ha kevésbé relevánsan is, de ebben az időben, a transzilvanizmus jegyében születik még egy egész sor képzőművészeti alkotás. Gondolok itt például Szolnay Sándor, Mohi Sándor, Ziffer Sándor, Nagy Imre, Ciupe Aurel festőművészek, Szervátiusz Jenő és Vida Géza szobrászművész, valamint Gy. Szabó Béla grafikusművész műveire. Ezeknek a való­ban kitűnő művészeknek az alkotásaiban, min­den ilyen szándékuktól függetlenül, nehéz olyan közös jellemzőket találni, amelyek rájuk, csak mint erdélyi művekre volnának jellem­zőek. Ez azért is nehéz volna, mert azok a formák, amelyeket ezek a művészek használtak, nagyrészt az akkori európai képzőművészeti formanyelv leszálló ágához tartoztak és so­kszori áttételességet vala­mint egy bizonyos megállapodottságot mutatnak. Ami mégis sajá­tossá vélt ezekben az alkotásokban, az ami a különböző kultúrákból, főként a magyarból és a románból származó és euró­pai értelemben már jócskán megkésett formanyelveknek valamen­nyire „újszerű" keveredéséből jött létre. A jellegzetesnek, sajátsá­gosnak gondolt erdélyi motívumok (egyes tájelemek, népművészeti tárgyak, műemlékek, közösségi jelképek stb.) tudatos alkalmazása is kölcsönzött sajátos ízte képzőművészeti alkotásoknak. Mégis min­dent egybevéve, lényegében az Erdélyben született és szándékoltan erdélyi művek sem különböznek más olyan tájak, „provinciális" művészetétől, amelyek ugyanúgy mint az erdélyi távol esnek a művészet nagy központjaiban zajló változások kortárs sodrától. A provinciális fogalmának idézőjellel való megjelölését, itt azért tar­tottam szükségesnek, mert a köznapi nyelvhasználattól eltérően én nem lekicsinylő értelemben kívántam használni. A csak erdélyi művészet összességére vonat­koztatható általános jellegzetességeket meg­kérdőjelezi a romániai magyar képzőmű­vészet szintén a két világháború között kibon­takozó másik modernitásra törekvő vonulatá­nak puszta léte is. E vonulatba olyan művészek, kritikusok, művésztanárok, cso­portok, stb. tartoztak, akik elsősorban a min­denkori kortárs törekvésekhez való igazodás és az európai felzárkózás eszményét követ­ték. Ezt leggyakrabban a magyar és/vagy a román művészeti progresszió közvetítésével tették. De előfordult az is, hogy a kortárs törek­vésekhez közvetlen módon kapcsolódtak. Kiemelkedő szerepet vállalt ilyen szándéká­ban Szántó György Nagyváradon szerkesztett avantgárd folyóirata, a Periszkóp. Ez a méltat­lanul kevéssé ismert folyóirat, mint ragyogóan tervezett és tördelt lapterv maga is felfogható volt, mint egy kiváló, a kor színvonalán megal­kotott képzőművészeti alkotás. Ez a minden műfajra kiterjedő, hiszen a szerkesztésben is a szimultanizmus eszményét követő folyóirat, bár anyagában és hangvételében erősen exp­resszionista volt, hangsúlyozottan és elkötele­zetten a konstruktivista eszményeket képvisel­te. De ezek mellett helyet adott szinte minden avantgárd irányzatnak, az akkori legfrisseb­beknek is, mint a szürrealizmus és a Bauhaus törekvéseinek. Ezek az irányzatok együtt, egy­mást kioltva hirdettek a folyóirat arculatán keresztül egy olyan átfogóbb művészet­eszményt, amely a világ sokféleségét, megú­julásra való képességét és etikai egységét demonstrálta. Ezen felül a folyóirat, egy más­fajta egységet is jól példázott, a szétdarabolt magyarság kulturális összetartozását. Nem­csak a magyar avantgárd legmarkánsabb folyóiratához, Kassák megszűnt MA című lap­jához fűzte számtalan szál, hanem más olyan korabeli magyar nyelvű folyóiratokhoz is, mint a pozsonyi Tűz, a bécsi ÉK stb. A lap romániai kontextusához, a korabeli román avantgárd folyóiratok is hozzátartoztak. A Contimporanul irodalmi és művészeti törekvéseit bemutató cikkek, bár a MA közvetítésével kerültek a Periszkópba, mégis egyértelműen a szer­kesztő baráti közeledését jelentették a buka­resti avantgárd irányába. A lap számos erdélyi születésű és Erdélyben alkotó művész mun­káit közölte, de ezek nem a transzilvanizmus köréhez kapcsolhatóak közé tartoztak. Azzal is számolnunk kell, hogy ezekben az években egy sor olyan művész dolgozott Erdélyben, mint: Dömötör Gizella, Gallasz Nándor, Gráber Margit, Jándi Dávid, Klein József, Kmetty János, Mund Hugó, Perlrott Csaba Vilmos, Pittner Olivér és Papp Aurél, akik sokkal inkább a kortárs európai szellemet képvi­selték mint az erdélyiséget. És ne felejtsük, e korszak és térség egyik messze határokon túlmutató jelentőségű életművét létrehozó művésze, Mattis Teutsch János, aki származása és neveltetése, de ter­mészetközpontúsága révén is lehetett volna a par exellence erdélyi művész, lényegében otthon Erdélyben magányosságra és meg nem értettségre volt ítélve. Az újabb hatalomváltásokat követő közigaz­gatási változásokkal az erdélyi gondolat politi­kai tartalma (az etnikailag sokszínű Erdély lelki egységének szuverenitása) elveszti realitását, s ezzel párhuza­mosan az irodal­mihoz hason­lóan, a képzőmű­vészeti transzil­vanizmus esz­ménye is leha­­nyatlik. Az ötve­nes évektől kezdve az erdélyiség programja csupán egy-egy magányosnak számító életműben vagy jellemzőbben az egyes élet­műveken belül is csak egy-egy kivételes alko­tásban bukkan fel újra. Ráadásul mindig más, általában nagyon áttételes formában. Közösségi programmá azóta sem tudott válni. Művészetről író kritikusok, művészek tollából mégis újra és újra megfogalmazódik a kérdés: Milyen az igazi erdélyi művészet? Ki az igazi erdélyi művész? És az elképzeléseknek újra és újra születnek a nagy m­­vészegyéniségekhez kötődő különböző prototípusai. Nagy István festészete, grafikai munkássága ösztönös­­ségében, a tájjal és az emberi sorsokkal való belső azonosu­lásában jelenti az erdélyiséget; Nagy Imre aki a jelképeivel és vérben színezett helyi ízekkel dús életképeivel képvisel egy külön „székely" sajátosságot; Nagy Albert aki kiegyen­súlyozott, mert egyszerre racionális és ösztönösnek tartott festészetével az erdélyi kisember világát emelte az egyete­mes kultúra magasába; Gy. Szabó Béla aki virtuóz mester­ségbeli fogásokkal alakított igényes fametszeteivel vívta ki az utánozhatatlan erdélyi grafikus státusát és Szervátiusz Jenő, aki Erdély szobrász képviselőjévé magasodott, mert faragott szobraiban a nép képzőművészeti nyelvén fogal­mazta újra annak mítoszait. Ahány egyéniség annyi­féle megközelítése az erdélyiségnek. Ráadásul mindegyikük más-más formanyelven szólal meg. Ugyanakkor mindegyik művészetének meg lehet találni más tájak más népek fiai között is a rokonait. Logikailag is belátható, hogy egyféle sajátosság tehát nincs. Nincs csak az erdélyire jellemző és még kevésbé olyan képző­művészet, amelynek ne lenne meg az előképe, más népek művésze­tében. (Hozzá kell ten­nem, hogy ez annál is természetesebb, hogy ma már tudjuk, hogy egyik népnek sincs csu­pán csákó rá jellemző, az ő sajátosságából mint belső lényegéből születő „nemzeti" művészete.) Február a Túlsó P'Art megalapítása (Miskolci Alkotóház) Borgó, Uta Heinecke, Keserű Zsolt, Maczkó Zsolt, Sándor János Július Expanzió Vác performance fesztivál Résztvevők: Borgó, Uta Heinecke, Keserű Zsolt, Maczkó Zsolt, Sándor János Augusztus új tagok belépése: Erőss István, Rohonczi István November Happy Performance Fesztivál szervezése Vannak és voltak viszont nagyszerű erdélyi, azaz romániai magyar képzőművészek, köztük nagy egyéniségek, és vannak az Erdélyben született vagy az ottani életet ismerő ember számára ismerős törté­netek és ezekhez tartozó közös jelképek, és még azt is megkockáztatom, hogy vannak a világon nem egyedülálló, de mégis sajátosságukban ismerős szí­nek, formák, motívumok, hangulatok. De be kell látnunk, hogy az elképzelt, sémákba szorított és kivételes tulajdonságokkal és mítoszokkal kibélelt „erdélyi művészet" csupán azt az űrt pótolja, amit a sokszínű értékeiben valós Erdély művészete jelentene, ha azt méltó módon bemutatná egy mára már elengedhe­tetlen szükséget jelentő, a magyar értékeket maguk reális súlyában szerepeltető Erdélyi Képzőművészeti Múzeum. Hasonlóan ahhoz, ahogyan például az Edinburgh-i képzőművészeti (kortárs és nemzeti) múzeumokban mutatják be a skót képzőművészetet, anélkül, hogy azt a Nagy Britanniáitól, vagy a világrészeket összekötő angolszásztól deklaráltan leválasztanák, különbözőnek vélnék. Addig is amíg ez valósággá válhat, törekedni kéne arra, hogy egy ilyen gyűjtemény legalább virtuális formában, album, cd stb. vál­tozatban létrejöjjön. A százhalombattai Művelődési Központ (Százhalombatta) "SSS"9’11­0*“első HAPPY PERFORMANCE rendezvényre 1992. november 14-én 10,00 órai kezdettel, novenber 15-i hajnallal bezárólag a Barátság Művelődési Központ és a Túlsó Part Művészcsoport szervezésében (Borgó, Erőss István, Uta Heinecke, Keserű Zsolt, Maczkó Zsolt, Rohonczi István, Sándor János) Meghívottak : Alkotás csoport Badadada csoport Bán Miklós Bíró József Bukta Imre Gubis Mihály Igaz tudósok zenekar Lévay Jenő Varkoly László Vécsi Nagy Zoltán

Next