Túlsó P'Art (Miskolc, 1992)
Van-e és milyen a külön Erdélyi Művészet? Legutóbb Veress Péter, a Székelyudvarhelyen megjelenő „Erdélyi Művészet" című folyóirat szerkesztője, körlevélben egy sor olyan kérdést vetett fel, amely az Erdélyi Művészet identitásának valósságára és milyenségére kérdez rá, ebben a globalizálódó világban, amelyben Erdély csak földrajzi fogalomként létezik. Anélkül, hogy megkísérelném, olyan kérdések megválaszolását, hogy „ezer évre visszatekintve" és hogy, hogyan „viszonyult az évszázadok során Erdély képzőművészeti termése a külföldről jött hatásokra" megpróbálom összegezni a tárgyról kialakult elképzeléseimet. Válaszomat, tehát mindenekelőtt, azzal az önkorlátozással kell kezdenem, hogy a történelmi Erdély művészetéről nem nyilvánítok véleményt, mert nem hiszem, hogy pl. a középkor művészetére érvényes fogalmak és kategóriák alkalmazhatóak lennének a modern kor művészetére és fordítva. Azonkívül, ahhoz, hogy történelmi távlatokban is vizsgálódjak, olyan elmélyült és sokrétű szakismeretre lenne szükségem(-ünk), amellyel sajnos nem büszkélkedhetek(-ünk). Ha a két világháború közötti művészetideált és annak a művészetben szinte a 20. század végéig érvényesülő hatását tekintem, akkor ha nem is általános érvénnyel, de igenis számolnunk kell az erdélyi művészet fogalmával. Hiszen a transzilvanizmus gondolatkörében nem egy olyan képzőművészeti életmű fogant, amely határozottan e táj szellemi, fizikai sajátságainak megjelenítését és etnikai sokszínűségének figyelembe vételét tartotta szem előtt. Ennek legjellemzőbb és talán legeredményesebb példája Kós Károly építészeti és alkalmazott grafikai munkássága. Kós Károly az erdélyiség gondolatának nemcsak meghirdetője volt, de annak egy hosszú példás alkotói életen keresztül volt animátora és gyakorlatba ültetője. Maga teremtette ideáljának megfelelően, művészete nagyrészt az erdélyi múlt emlékeinek és népei kultúrájának szellemiségében, annak formakincsére épült. Ugyanakkor azt is kell látnunk, hogy lényegében ő sem tett mást, mint sajátos Erdélyi formát adott egy Angliából, az európai szárazföldre és többek között Magyarországra is átterjedő, ott más építészek kezén az övétől eltérő változatban meghonosodó kortárs művéseti ideálnak, a William Morris nevéhez fűződő Arts and Crafts mozgalom formai törekvéseinek. A mozgalom Európában általánosan alkalmazható alapelveit kitűnő stílusérzékkel honosította a helyi formakincsre és szükségletekre. S mivel e törekvés lényegéhez hozzá tartozott a népművészetben és a távoli történelmi korokban kialakult formák alkalmazása - a trianoni tragédia után az önazonosság politikai-kulturális programját meghirdető Kós Károly szellemi válságkezelő törekvéseivel összhangban - megnyugtató kiutat látszott mutatni a hatalom- és kultúraváltást elszenvedő országrész számára. Ezek a körülmények határozták tehát meg a kivételes tehetségű építész keze nyomán születő, lényegében szecessziós építészetet, amely az erdélyiek szemében máig, a gödöllői iskola által itt meghonosított nemzeti változathoz képest, fokozottan Erdély lelkisége megtestesítőjének számít. Ha kevésbé relevánsan is, de ebben az időben, a transzilvanizmus jegyében születik még egy egész sor képzőművészeti alkotás. Gondolok itt például Szolnay Sándor, Mohi Sándor, Ziffer Sándor, Nagy Imre, Ciupe Aurel festőművészek, Szervátiusz Jenő és Vida Géza szobrászművész, valamint Gy. Szabó Béla grafikusművész műveire. Ezeknek a valóban kitűnő művészeknek az alkotásaiban, minden ilyen szándékuktól függetlenül, nehéz olyan közös jellemzőket találni, amelyek rájuk, csak mint erdélyi művekre volnának jellemzőek. Ez azért is nehéz volna, mert azok a formák, amelyeket ezek a művészek használtak, nagyrészt az akkori európai képzőművészeti formanyelv leszálló ágához tartoztak és sokszori áttételességet valamint egy bizonyos megállapodottságot mutatnak. Ami mégis sajátossá vélt ezekben az alkotásokban, az ami a különböző kultúrákból, főként a magyarból és a románból származó és európai értelemben már jócskán megkésett formanyelveknek valamennyire „újszerű" keveredéséből jött létre. A jellegzetesnek, sajátságosnak gondolt erdélyi motívumok (egyes tájelemek, népművészeti tárgyak, műemlékek, közösségi jelképek stb.) tudatos alkalmazása is kölcsönzött sajátos ízte képzőművészeti alkotásoknak. Mégis mindent egybevéve, lényegében az Erdélyben született és szándékoltan erdélyi művek sem különböznek más olyan tájak, „provinciális" művészetétől, amelyek ugyanúgy mint az erdélyi távol esnek a művészet nagy központjaiban zajló változások kortárs sodrától. A provinciális fogalmának idézőjellel való megjelölését, itt azért tartottam szükségesnek, mert a köznapi nyelvhasználattól eltérően én nem lekicsinylő értelemben kívántam használni. A csak erdélyi művészet összességére vonatkoztatható általános jellegzetességeket megkérdőjelezi a romániai magyar képzőművészet szintén a két világháború között kibontakozó másik modernitásra törekvő vonulatának puszta léte is. E vonulatba olyan művészek, kritikusok, művésztanárok, csoportok, stb. tartoztak, akik elsősorban a mindenkori kortárs törekvésekhez való igazodás és az európai felzárkózás eszményét követték. Ezt leggyakrabban a magyar és/vagy a román művészeti progresszió közvetítésével tették. De előfordult az is, hogy a kortárs törekvésekhez közvetlen módon kapcsolódtak. Kiemelkedő szerepet vállalt ilyen szándékában Szántó György Nagyváradon szerkesztett avantgárd folyóirata, a Periszkóp. Ez a méltatlanul kevéssé ismert folyóirat, mint ragyogóan tervezett és tördelt lapterv maga is felfogható volt, mint egy kiváló, a kor színvonalán megalkotott képzőművészeti alkotás. Ez a minden műfajra kiterjedő, hiszen a szerkesztésben is a szimultanizmus eszményét követő folyóirat, bár anyagában és hangvételében erősen expresszionista volt, hangsúlyozottan és elkötelezetten a konstruktivista eszményeket képviselte. De ezek mellett helyet adott szinte minden avantgárd irányzatnak, az akkori legfrissebbeknek is, mint a szürrealizmus és a Bauhaus törekvéseinek. Ezek az irányzatok együtt, egymást kioltva hirdettek a folyóirat arculatán keresztül egy olyan átfogóbb művészeteszményt, amely a világ sokféleségét, megújulásra való képességét és etikai egységét demonstrálta. Ezen felül a folyóirat, egy másfajta egységet is jól példázott, a szétdarabolt magyarság kulturális összetartozását. Nemcsak a magyar avantgárd legmarkánsabb folyóiratához, Kassák megszűnt MA című lapjához fűzte számtalan szál, hanem más olyan korabeli magyar nyelvű folyóiratokhoz is, mint a pozsonyi Tűz, a bécsi ÉK stb. A lap romániai kontextusához, a korabeli román avantgárd folyóiratok is hozzátartoztak. A Contimporanul irodalmi és művészeti törekvéseit bemutató cikkek, bár a MA közvetítésével kerültek a Periszkópba, mégis egyértelműen a szerkesztő baráti közeledését jelentették a bukaresti avantgárd irányába. A lap számos erdélyi születésű és Erdélyben alkotó művész munkáit közölte, de ezek nem a transzilvanizmus köréhez kapcsolhatóak közé tartoztak. Azzal is számolnunk kell, hogy ezekben az években egy sor olyan művész dolgozott Erdélyben, mint: Dömötör Gizella, Gallasz Nándor, Gráber Margit, Jándi Dávid, Klein József, Kmetty János, Mund Hugó, Perlrott Csaba Vilmos, Pittner Olivér és Papp Aurél, akik sokkal inkább a kortárs európai szellemet képviselték mint az erdélyiséget. És ne felejtsük, e korszak és térség egyik messze határokon túlmutató jelentőségű életművét létrehozó művésze, Mattis Teutsch János, aki származása és neveltetése, de természetközpontúsága révén is lehetett volna a par exellence erdélyi művész, lényegében otthon Erdélyben magányosságra és meg nem értettségre volt ítélve. Az újabb hatalomváltásokat követő közigazgatási változásokkal az erdélyi gondolat politikai tartalma (az etnikailag sokszínű Erdély lelki egységének szuverenitása) elveszti realitását, s ezzel párhuzamosan az irodalmihoz hasonlóan, a képzőművészeti transzilvanizmus eszménye is lehanyatlik. Az ötvenes évektől kezdve az erdélyiség programja csupán egy-egy magányosnak számító életműben vagy jellemzőbben az egyes életműveken belül is csak egy-egy kivételes alkotásban bukkan fel újra. Ráadásul mindig más, általában nagyon áttételes formában. Közösségi programmá azóta sem tudott válni. Művészetről író kritikusok, művészek tollából mégis újra és újra megfogalmazódik a kérdés: Milyen az igazi erdélyi művészet? Ki az igazi erdélyi művész? És az elképzeléseknek újra és újra születnek a nagy mvészegyéniségekhez kötődő különböző prototípusai. Nagy István festészete, grafikai munkássága ösztönösségében, a tájjal és az emberi sorsokkal való belső azonosulásában jelenti az erdélyiséget; Nagy Imre aki a jelképeivel és vérben színezett helyi ízekkel dús életképeivel képvisel egy külön „székely" sajátosságot; Nagy Albert aki kiegyensúlyozott, mert egyszerre racionális és ösztönösnek tartott festészetével az erdélyi kisember világát emelte az egyetemes kultúra magasába; Gy. Szabó Béla aki virtuóz mesterségbeli fogásokkal alakított igényes fametszeteivel vívta ki az utánozhatatlan erdélyi grafikus státusát és Szervátiusz Jenő, aki Erdély szobrász képviselőjévé magasodott, mert faragott szobraiban a nép képzőművészeti nyelvén fogalmazta újra annak mítoszait. Ahány egyéniség annyiféle megközelítése az erdélyiségnek. Ráadásul mindegyikük más-más formanyelven szólal meg. Ugyanakkor mindegyik művészetének meg lehet találni más tájak más népek fiai között is a rokonait. Logikailag is belátható, hogy egyféle sajátosság tehát nincs. Nincs csak az erdélyire jellemző és még kevésbé olyan képzőművészet, amelynek ne lenne meg az előképe, más népek művészetében. (Hozzá kell tennem, hogy ez annál is természetesebb, hogy ma már tudjuk, hogy egyik népnek sincs csupán csákó rá jellemző, az ő sajátosságából mint belső lényegéből születő „nemzeti" művészete.) Február a Túlsó P'Art megalapítása (Miskolci Alkotóház) Borgó, Uta Heinecke, Keserű Zsolt, Maczkó Zsolt, Sándor János Július Expanzió Vác performance fesztivál Résztvevők: Borgó, Uta Heinecke, Keserű Zsolt, Maczkó Zsolt, Sándor János Augusztus új tagok belépése: Erőss István, Rohonczi István November Happy Performance Fesztivál szervezése Vannak és voltak viszont nagyszerű erdélyi, azaz romániai magyar képzőművészek, köztük nagy egyéniségek, és vannak az Erdélyben született vagy az ottani életet ismerő ember számára ismerős történetek és ezekhez tartozó közös jelképek, és még azt is megkockáztatom, hogy vannak a világon nem egyedülálló, de mégis sajátosságukban ismerős színek, formák, motívumok, hangulatok. De be kell látnunk, hogy az elképzelt, sémákba szorított és kivételes tulajdonságokkal és mítoszokkal kibélelt „erdélyi művészet" csupán azt az űrt pótolja, amit a sokszínű értékeiben valós Erdély művészete jelentene, ha azt méltó módon bemutatná egy mára már elengedhetetlen szükséget jelentő, a magyar értékeket maguk reális súlyában szerepeltető Erdélyi Képzőművészeti Múzeum. Hasonlóan ahhoz, ahogyan például az Edinburgh-i képzőművészeti (kortárs és nemzeti) múzeumokban mutatják be a skót képzőművészetet, anélkül, hogy azt a Nagy Britanniáitól, vagy a világrészeket összekötő angolszásztól deklaráltan leválasztanák, különbözőnek vélnék. Addig is amíg ez valósággá válhat, törekedni kéne arra, hogy egy ilyen gyűjtemény legalább virtuális formában, album, cd stb. változatban létrejöjjön. A százhalombattai Művelődési Központ (Százhalombatta) "SSS"9’110*“első HAPPY PERFORMANCE rendezvényre 1992. november 14-én 10,00 órai kezdettel, novenber 15-i hajnallal bezárólag a Barátság Művelődési Központ és a Túlsó Part Művészcsoport szervezésében (Borgó, Erőss István, Uta Heinecke, Keserű Zsolt, Maczkó Zsolt, Rohonczi István, Sándor János) Meghívottak : Alkotás csoport Badadada csoport Bán Miklós Bíró József Bukta Imre Gubis Mihály Igaz tudósok zenekar Lévay Jenő Varkoly László Vécsi Nagy Zoltán