Bognár Zoltán emlékkiállítása (Veszprém, Csikász Galéria, 1993)
A művész neve mellé odaírni: emlékkiállítás - szomorú kötelesség. Annál is inkább az, hiszen nemrég ennek a kiállításnak a megrendezését még közösen tervezték el Nagy Károllyal, az emlékkiállítás rendezőjével. Időszerű volt már, hisz a legutóbbi önálló bemutatója évekkel ezelőtt volt, akkor is Pesten, Bognár Zoltánnak. Ezen a tervbe vett kisgaléria-beli tárlaton az életmű korábbi állomásai csupán jelzésszerűen szerepeltek volna, egy-egy alkotással, mintegy bevezetőjeként az új, színekre ráébredő, azokat felfedező festményeknek és a harmadik dimenzióba átlépő új műveknek. A művész tragikusan gyors halála közbeszólt, így a mostani kiállítás válogatása és rendezése már nélküle történt. A sors megváltoztatta a kiállítás műfaját is: a retrospektív anyag látható a Csikász Galériában és a Várgaléria első termében, a revelációként ható új művek pedig, amelyek így együtt most kerülnek először a közönség elé, a másik két teremben. A többszáz műből kiválogatott tárlat áttekintést ad az életmű állomásairól, a hetvenes évektől 1992-ig öleli föl Bognár Zoltán munkásságát. Megmutatja a kapcsolódásokat, felvillantja az új gondolatok születését, a kísérleteket és azok kiérlelését. Megvilágítja azt is, hogyan lett a - régi szóhasználattal élve - képíróból képfaragó. A hagyatéki anyag megnézésekor, a Barcsaytól kapott festőállvány mellett, amelyet mint a mester tanársegédje kapott Bognár tanár úr, mesélte el a felesége, hogy a Bernáth Aurélnál végzett festőnövendék, akit mi elsősorban grafikusként ismertünk, mindig szobrász szeretett volna lenni. Nemcsak utolsó munkái, de a néhány éve leírt hitvallása is még érthetőbb így: „Számomra a művészi kifejezést az útszéli falusi pléhkrisztusok arckifejezései jelentették. Elsősorban festésmódjuk, naivitásuk, egyszerűségük, őszinteségük, hús-vér emberi mondanivalójuk.” A kollektív kiállításokon sok éven keresztül a kézműves hagyományok magasszintű ismeretéről számot adó széles, foltszerű hatású erőteljes linómetszetei voltak jelen a művésznek, ezért szinte feledésbe merültek a Bognár indulásának, egyéni hangjának megtalálásában jelentős szerepet játszó nagyméretű zománcképei. A kiállítás képegyüttesei megerősítik Bognár karakteres jellemzőit: a formákra érzékeny festő hogyan találta meg magának az anyag dekoratív-szeszélyes játékát érvényesülni hagyó csurgatott zománcfestmény, vagy ahogy ő nevezte: zománcgrafika technikát. Ezek a hetvenes évek elején festett képek nagy domináns érzéki fekete foltjaikkal a farce-ok és a Paraszt Dekameron világát élesztik újjá, feldolgozva a bakonyi erdők legendáit, a pannon táj meséit. A monumentális táblaképek közé sorolható nagyméretű művek szereplői pogány életörömöt sugároznak. A későbbi linómetszeteken ez a vitalitás csöndesebb anekdotázó kedvvé szelídül, bölcs derűvé változik. A folklorisztikus formák parafrázisának idézőjele Bognár képein a humor. A népi figurák groteszk-bumfordi átköltése mutatja: már nem a tükrösök és a milfaszterkós faragások világában élünk, ez csak újrajátszás, felidézés. A bajszosvigyorgós parasztfigurák és a tenyeres-talpas, szemérmetes Erzsókos lányok jelenetei mellett Bognár grafikáinak másik nagy csoportját képezik a drámai hatású lapok: a Kőműves Kelemen balladája, a Halotti Beszéd, a Tihanyi templom alapítása. Ezeknek a folklórhoz nem (illetve másképp) kötődő munkáknak későbbi folytatásai a Bulgáriai emléklapok, a Villon-illusztrációk. Az összetartozó művek évszámai érthetővé teszik a téma- és korszakváltást. Nem hiába mondják, hogy egy-egy önálló kiállítás komoly összegzést jelent magának a művésznek is. 1976 Bognár Zoltán Bakonyi múzeum-beli önálló kiállításának az éve. A következő évtől kezdve készültek Bognár írókat, művészeket bemutató arcképcsarnokának első darabjai. A másik jelentős, bár korántsem olyan nagyszabású korszak-összefoglaló bemutatkozás éve. 1987 - és a rákövetkező évtől datálódnak a művész fejeket, fej szobrokat ábrázoló festményei. A Bognár-oeuvre nagy egységes csoportját az írókat, zenészeket, művészeket bemutató, könyörtelen őszinteségű portrék alkotják. A könyvekkel-lemezekkel körülbástyázott, jellegzetes vidéki értelmiségi lét közegében fogantak ezek a képmások. Jól ismerjük ezeknek a híres embereknek az arcvonásait a portrézó fotográfusok munkáiról. A grafikai lapok, felszabadítva a fényképezés által a hasonlóság kényszere alól, nemcsak az arcokat, hanem az ábrázolt művészek szellemi világát is megjelenítik. Fekete, olykor fehér háttérből kiemelkedő döbbenetes erejű maszkokat látunk - mindenki viseli a magateremtette szerep arcvonásait. Ránk néznek az ismerős tekintetek: Nagy László mélabús szemei, Egry gyötrődő-vivódó arca, Barcsay szemüveg fölött figyelő szempárja. Erőteljesek a kontúrok, hangsúlyosak a geometriai formák. A vastag fekete vonalak között feltűnnek a lebegő színek. Egyértelműen következnek ezekből az előzményekből az egyre elvontabbá váló hol expresszív, hol kubista fejszobrok képei, a szenvedő, megkínzott Krisztus-arcok, majd az átlépés a síkből a térbe. A rajzi gondolkodáshoz szokott alkotó nem tagadja meg magát: az önállósuló vonal mint körvonal kap hangsúlyos szerepet az utolsó korszak lemezszobrain. A képfaragó formaérzékenységét síkban és térben is izgatták ezek a plasztikai játékok. A fény-árnyék foltokat is belekomponálva újabb kétdimenziós alkotások születtek a térplasztikákról készült műtárgyfotókkal. Egységes egésszé áll össze az a képi világ, amelyet Bognár Zoltán teremtett. Ebben éppúgy otthon vannak a mesterségeket ábrázoló kártyafigurák, mint az aprószentek, a balladák szereplői és a tonzúrás szerzetesek, a jelentős művészegyéniségek és a névtelen mutatványosok. Csak Bognár szikár alakja hiányzik a képek mellől. Gopcsa Katalin