Cséri Lajos éremművészetéről (Budapest, 1993)
A XX. századi magyar éremművészet megújulása mindenekelőtt Ferenczy Béni nevéhez fűződik, aki a húszas évektől kezdve, formai-ilag az antik szobrászatból és a modern francia plasztikából, szellemileg pedig saját gazdag tárházából merítve tartós hagyományt teremtett ebben a műfajban. Ez a tradíció, amely természeténél fogva sohasem akadályozta az egyéni invenció, az újabb törekvések kibontakozását, mindmáig nyomon követhető a magyar éremművészetben és követői jól felismerhetők a klasszikus értelemben vett mesterség tiszteletéről, az érzékenyplasztikai formaalakításról és a témáikhoz való szoros érzelmi kötődésről. Ebben a hagyományban gyökerezik Cseri Lajos munkássága és az említett vonások közül is elsősorban az erős karakterábrázoló készséggel párosult, szubjektív érzelmi affinitás jellemzi éremművészetét, mind a témaválasztásban, mind az ábrázolt tárgy megjelenítésében. Költők, művészek, tudósok, történelmi személyiségek arcmásai, a kultúra és a civilizáció nagy alakjainak portréi sorakoznak föl a tenyérnyi domborművek sorozatában, mintha a szobrász olvasónaplóját, vagy a maga sajátos plasztikai nyelvén fogalmazott „esszéit” nyújtaná a közönségnek, mivel kedvére lapozgatva az egyetemes és magyar történelem, irodalom, művészet antológiájában azokat választja plakettjei modelljéül, akiknek sorsa, habitusa, művészete különösen megragadja képzeletét. A portré a képzőművészet minden ágában mindig is különleges karakterszenzibilitást feltételezett, ami képessé teszi a művészt a modell külső és belső vonásainak ábrázolására. Cseri Lajosnál azonban nem csupán karakter ábrázolásról, hanem egyféle karakterértelmezésről van szó, és ez a személyes élmény bélyegével hitelesíti műveit. A régebben készült darabok közül a Van Gogh emelkedik ki megragadó kifejezőerejével. Ez a téma Ferenczy Béni Van Goghplakettje óta vissza-visszatér a gazdag magyar éremművészetben. A tragikus sorsú festő nagyszerű önarcképeinek és örvénylő tájainak a szobrászat nyelvére való lefordítása nem egy művész számára a pszichológiai elemző készség és a bravúros mintázás izgalmas próbáját jelentette. Cséri Lajos plakettjén, amely a híres „Levágott fülű önarckép” nyomán készült, a fizikai és lelki fájdalom expreszszív erejű kifejezését figyelhetjük meg. A modell tipikus lelkiállapotának, mintegy pszichikai attribútumának megragadása és felfokozása jellemzi portrésorozatának többi darabját is, nevezetesen a Baudelaire-ről mintázott érmet, amelynek a Nadar készítette fotó volt a mintája. A fénykép hiteles vonásai azonban csak támpontot nyújtottak a költő bonyolult jellemének plasztikai megfogalmazásához; a száj szögletében húzódó keserű vonás kiemelése, a túl mélyen mintázott szemek a Baudelaire-versek hangulatát idézik. CSERI LAJOS ÉREMMUVÉSZETÉRŐL Legsikerültebb érmeinek egyike a nagy amerikai írót, Hemingwayt ábrázolja. Az egyéni karakteren túl a művész kitűnő érzékkel adja vissza azt a kollektív vonást, azt a kalandvággyal konzervált „kamaszos” kifejezést, amely Melville-nek, Jack Londonnak, Hemingwaynek, s talán egy kissé minden amerikainak mind szellemi, mind fiziológiai értelemben jellemző sajátja. Az utóbbi években töretlen kedvvel és műgonddal folytatja az éremportrék sorozatát, amelyben helyet kaptak a magyar történelem legnagyobb alakjai: Szent István, Szent László, Mátyás király. A Széchenyi Istvánról és Kossuth Lajosról készült plakettek szembeállítása arról tanúskodik, hogy nemcsak ábrázolások alapján dolgozik, hanem időnként segítségül hívja témáinak irodalmi feldolgozását is; a reformkor és a szabadságharc e két történelemformáló alakja a plaketteken a lelkiismeret töprengésének, illetve a cselekvés elszántságának kifejezésével vall jelleméről és sorsáról. A zene világát az újabban készült Sztravinszkij-érem, a tudományét egyebek között az Einstein és a Szent-Györgyi Albert portré képviseli a sorozatban. Amerika fölfedezésének 500. évfordulója alkalmából megmintázta Kolumbusz Kristóf arcmását, amelynek ünnepélyes nyugalma történelmi atmoszférát teremt. Cseri Lajos művészetében nincsenek hirtelen stílusváltások, úgy tűnik, hogy a korán megszerzett kifejező eszközt, a biztos mesterségbeli tudásra alapozott, harmonikus, torzításoktól mentes plasztikai nyelvezetet alkalmazni tudja a legkülönfélébb feladatok megoldására. Egy kissé gondosabb megfigyelés alapján azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kifejező eszköz nagyon is gazdag skálán szólalhat meg, és a kompozíció kimeríthetetlen lehetőségeivel, a plasztikai megformálás módozataival, a felületek kiegyensúlyozott vagy kontrasztos, nyugodt vagy zaklatott alakításával mindig az adott téma természetével van összhangban. Ebben a módszerben nincs helye az öncélú formajátéknak és a gyorsan változó stílustendenciák felületes adaptálásának. De a korszemlélet hatása alól egyetlen művész sem vonhatja ki magát. Cseri Lajos munkásságában egyenletes stílusfejlődés mutatható ki. Ferenczy Béni iskolájának „modern klasszicizmusából” kiindulva, e nemes hagyományt az expresszivitás irányába viszi tovább. Budapest, 1993 CSORBA GÉZA Megjelent baráti segítséggel, CSÉRI LAJOS születésének hatvanötödik évfordulója alkalmából, a P. ATHÉNÉ Kiadói, Nyomdaipari és Kereskedelmi Betéti Társaság gondozásában. Fordította DR. DARÁNYI SÁNDOR Fotók: MESTER TIBOR Szerkesztette és tervezte: BÉLÁK BÉLA AQUA NYOMDA, Budapest. Felelős vezető: LŐRINCZI PÁL