12 erdélyi képzőművész (Budapest, Erdős René ház, 1993)

Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magosi Déva várát, hogy fölépítenék Legrégebbi balladáink egyikében, a Kőmí­ves Kelemenben már ott található a bűvös ti­zenkettes szám. Mitikus önmagában a Világ­mindenséget hordozza: időfelező, de kiinduló é­s nyugvópont egyaránt. Tizenkét erdélyi művész hatvan alkotása, is­mét csak az időre emlékeztet, melyben öszve­­tanakodék tizenkét szándék, hogy felépítik szobraikból, festményeikből és rajzaikból azt a Déva várát, mely dacolhat a közönnyel és az ellenséges indulatokkal, a perccel és a történe­lemmel, az elmúlással és a folyton újjászülető lemondással. Nem fél véka ezüstért, nem fél véka ara­nyért — bár kinek nem fogna jól a földi gaz­dagság — de az örökkévalóságnak vékával sem mérhető darabjáért. S hogy a falakat, melyeknek meg kell állniok az idő könyörtelen rombolásával vetekedve, múlhatatlanná tegyék saját veszendő lelküket építették bele alkotásaikba. Mert nem hisznek a csodavárásban, csak az áldozatban. Ezek a lelkek néznek vissza reánk különle­ges tükörként, magunkat látjuk bennük min­denkori nyugtalanságainkkal és visszájára for­dult önámításainkkal, tisztaságunkkal és leg­szebb álmainkkal, borúsan, halvány mosollyal, alkonyattal, hegy-völgy reménnyel és vigasz gyanánt. Egynek — sokféleképpen. Egy keservesen vajúdó századvég egyéni tapasztalatait ragozza két nemzedék: Köröndi Jenő és Gaál András, Simon Endre és Márton Árpád, Kákonyi Csilla és Kopacz Mária, Fekete Miklós meg Adrian Chira, Gheorghe Muresan vagy Haller József, Simon Zsolt és Sánta Csa­ba. Őszinteségükért, művészi-emberi hitelessé­gükért csupán az alkotásaik állhatnak jót, és éltető közösség teheti erőssé az érzékenység szikláira épített mindenkori "Déva várát. Sebestyén Mihály

Next