Faszobrász szimpozion (Nagyatádi Nemzetközi Faszobrász Alkotótelep Látogatóközpont, 1993)
FASZOBRASZ SZIMPOZION INTERSYMPOSIUM '93 NAGYATÁD Szabad-e fából a szabad ég alá szobrot készíteni — kérdezte egy fiatal, korábban csak kővel dolgozó szobrász Nagyatádon. A szimpozion a vége felé közeledett, már elkészültek az alkotások, volt idő, kedv a beszélgetésre is. Meghitt, barátságos este volt, s a kérdező teljes lénye benne volt a mondatban, a hit, az egészséges önbizalom az általa létrehozott mű örök értékével kapcsolatban, ugyanakkor a fiatalság tartózkodó félelme, értetlensége az öregedéssel, az elmúlással szemben. Az a küzdelem, amely aztán egész életünkön végigvonul — hogy felmérhetővé váljék az idő, az élet, a mű abszolút és relatív jellege. Való igaz, a fából készült szobrok hazánkban a szabadban tán két-három emberöltőnyi időt képesek ellenállni az időjárás hatásának. Annyit, amennyit az ember. Annyit, ameddig jó esetben az ember élete tart. Kevés? Sok? Nem tudom megítélni. Szerintem nem is lehet. Értelmetlen. Enynyi. És mint ahogy az egyes ember életének teljessége sem letöltött éveinek számától függ döntően, igaz ez az emberi szellem, teremtő akarat által létrehozott műtárgyakra is. Ismerünk több ezer éves szobrokat, melyek közül számosnak — bár borzongást kelt a kora, s megrendítő érzés látni, tapintani az ősök által megmunkált felületet — művészi, esztétikai értéke közel sem jelentős. Tudunk ugyanakkor művekről, melyek bár megsemmisültek, hosszabb-rövidebb ideig tartó létük meghatározó volt a korukra, s ezáltal ma is élők, nyomon követhetők. Az út mentén álló, megöregedő fa corpusok — mint Van Gogh „bakancsai” is — magukon viselik létük, „használatuk” megannyi nyomát. Utóbbi a férfi hétköznapjait, verítékét, súlyos lépteit, a sarat, a port, a keresztek pedig az esőt, a fagyot, a hitet, az elhagyottságot, a Nap tüzét, a bogarakat, növényeket. Nem, nem lazít a pusztulás e formája, mert mindenestől természetes. A helyén, az idejében van. És ezért sem tudnám elképzelni az útszéli fa kereszteket üvegbúra alatt. Annyi megrázó és gyönyörűséges formáját láttam ugyanis már e szobrok és az idő küzdelmének. Hiányoznának az eső vájta barázdák, a rostok kanellúrái, a repedések, a Nap perzselte foltok, a résekben megbújó apró bogarak, a pókháló, a moha bársony zöldje, a karjait elvesztő törzs drámaisága, az, hogy az idő múlásával apránként minden kivésett forma visszakopik, belesimul a fába. Eggyé válnak. Bevégeztetett. Mindezzel szemben egy steril, zárt térbe elhelyezett tárgy majd minden külső hatástól mentesül. Egy adott állapot konzerválódik — nem egy esetben olyan módon, hogy a tárgy kikerül eredeti, funkcionális környezetéből. Múzeumba viszik, leltári számot kap, esetleg bemutatják. Ennek következtében megmaradása biztosított ugyan, ám ereje, hatása lecsökken. Berlin, Párizs múzeumaiban elhelyezett görög templomrészletek legszebb darabjai is csak töredékét adják annak a hatásnak, melyet Paestum, Siracusa, Taormina nyújtanak. Fantasztikus érzés sétálni az év, a nap különböző szakaiban a Nagyatádi Szoborpark kies hajlatán a több méteres plasztikák között. A levegő, a fa, a színek, a fények változásai újra és újra formálják a látványt. Biztos vagyok benne, hogy termekbe helyezve e művek töredék érzést keltenének csak. Az elmúlt 18 év során változatos, sokszínű szoborvilág jött létre itt, bizonyítva a fa megmunkálhatóságának gazdagságát, a stílusok, irányzatok kölcsönhatásait, különbözőségeit, a szabadon alkotó egyén erejét, a közös munka értékét. És igaz öröm, hogy Chesslay György, Heritesz Gábor, Kunihiko Kató, Rezsonya Katalin ez évben készült szobrai méltó társai a korábbi plasztikáknak. Sok-sok száz év élet nyugszik e fákban. A sajátjuk. És a Föld számos országából érkező művészek is életük egy darabját hagyták itt, adták a műhöz, hogy létrejöjjön az. Igen nagy érték található itt... Óvni, vigyázni kell e műveket. És ha az anyag és a szellem valóban találkozott a szoborban, az sokáig hatni fog... Sárkány József