Platthy György Világmontázs (Pécsi Galéria, 1993)
Életeim A Jóisten kegyelméből sokat éltem, de sokat küzdöttem és szenvedtem is. Visszatekintve az elmúlt időkre, a Család, Társadalmak, Városok, Falvak, Települések, Tájak, Iskolák, Üzemek, Bányák, Dolgozó Emberek suhannak át a képzeletemben. — Voltak, akik befogadtak, voltak, akik taszítottak. Ma már csak szeretni tudom valamennyit. Sokat kaptam és sokat adtam. Talán többet is, de nem voltam mindig elég okos és nehéz volt megbirkózni önmagammal. Szülővárosomban, Ungvárban sosem csalódtam, pedig húsz év után visszatértem oda és kivettem részemet a hitünkért, a magyarságunkért való küzdelemből. Szüleim igen, én kevésbé bíztam tehetségemben. Debrecenben érettségiztem és Ady Lajos tankerületi főigazgató kizárólag velem foglalkozott. (Ma sem tudom miért, csak sejtem, hogy az írásbeli dolgozatom volt az oka. Madách: „Az ember tragédiájában hol a legfenségesebb a nő jelleme?” volt a tétel.) Nem volt nehéz feladat, mert Ungvár ontotta a felvidéki Nagyasszonyokat. Három évig hatalmas ipariskolának lettem az igazgatója. Háromféle iskolámat a szellemi élet perifériáiról a központba irányítottam és még életveszélyben is gyámolítottam az üldözött ifjúságot. De mindezeket megelőzte, amikor megszakítva szép terveimet, még a képzőművészeti főiskolán szerzett első diplomámmal a zsebemben — gyári munkás lettem az Országos Ruházati Intézetben. Később Monorra kerültem a polgári iskolához, és ott — egyre népesedő családommal együtt — békés otthonra találtam. Onnét származó volt tanítványaim ma is melengetik a szívemet. Isteni segítséggel menekültünk, ezer veszély között, kilencedmagammal. Németbólyban súlyos teher volt négy felekezeti iskola államosítása. Lemondtam igazgatói állásomról, mert hívő ember voltam mindenkor. Pécsvárad következett, amelynek magyar-német ajkú lakossága nagy szeretettel fogadott mind a kilencünket. Ott nyugszik Édesanyám és Nagynéném a református temetőben. (Ott áll a mi kriptánk is — még üresen — a római katolikus temetőben.) Pécsvárad ősi történelmi múltja, amelyet Gállos Ferenc és leánya tudományos színvonalon feltárt, arra serkentett, hogy valamivel én is hozzájáruljak várossá nyilvánításához. Ötvenegy képemet ajándékoztam Pécsváradnak és ott meg is becsülték válogatott anyagomat, mert teljesen korszerű állandó kiállítást létesítettek képeim számára. Pedagógiai és képzőművészeti munkám Pécsen és Egerben teljesedett ki. Cikkeim, tanulmányaim sokasága jelent meg szaklapokban, tudományos kiadványokban. Két főiskolai jegyzetet és egy tankönyvet írtam, amely nívódíjban részesült és még ma is használatban van. A népművészet szaktárgy főiskolai oktatását kiharcoltam és kitűnő tanártársaimmal sikerült elérnem, hogy 1968-ban a Művelődési és Oktatási Minisztérium országos elismerésben részesítette vizuális képzésünket. Pécsett képzőművészeti munkásságomat a hivatalos szervek csak vonakodva, de a társadalom teljes megértéssel fogadta és tizennégyezer szavazatával meg is erősítette. (Lásd a Dunántúli Napló 1978. okt. 9. számában.) Egy festményem is elég volt ehhez az elismeréshez: Kikötő Rovinjban. Később ezt a képemet vásárolta meg a Magyar Nemzeti Galéria. E történések okát abban látom, hogy sosem futottam a divat után, hanem a nagybányai mesterek és az avantgardisták közérthető tanulságait mindig tiszteletben tartottam. Főiskolai tanításom is arra irányult, hogy elkerüljem a száznyolcvan fokos fordulatokat, Kodály Zoltán szavaival élve: „Múlt nélkül nincs jelen és jelen nélkül nincs jövő”. Eddig 49 egyéni kiállításom volt bel- és külföldön, városokban, falvakban üzemekben egyaránt. (A csoportkiállításokat nem tartottam számon.) Festményeimet megvásárolta a Magyar Nemzeti Galéria, a Művelődési és Oktatásügyi Minisztérium, a Földművelésügyi Minisztérium, Pestszenterzsébet.