Polgár Csaba fény-nyomatai és frottázsai (Ernst Múzeum, Budapest, 1993)
sebbképpen a téglát. Miért pont téglát? - kérdezem. "Leginkább azért - válaszolja -, mert ez egy általában mindennapos környezetanyag. Bőven akad a kezem ügyébe, számtalan variációt kínál a legkülönfélébb ritmusokhoz. A tégla esztétikai aktualitás. Terra színeivel finom installációs helyzetet kínál a fekete klottvászonhoz." "A téglák révén a régmúlt éppúgy felsejlik, mint a ma, vagy a közelmúlt. A tégla őseredeti eszköz. Ennek okán ugyancsak kísért, akár a múltjáról, akár a jövőjéről gondolkodom. Munkáimhoz rendszerint a sittből kerül elő, s innen avanzsál fel a művészethez. Nagy karrier ez számára, amit éreztet is velem." A téglák jól láttatják egykori közfalbeli szerepeiket, melyeket életek köré vonnak, emberek önállóságát kínálva, máskor a magánnyal csonkítva őket. Amikor valaha, valakik kézbe vették ezt az anyagot, tereket és történéseket képzeltek köréjük. A téglák nászágyakat öveztek, szerelmek tanúi, betegségek figyelői, érintve veszekedésektől, letartóztatásoktól, gyilkosságoktól, agóniától és a haláltól. Megfigyelők, akik bizton látták, amit láthattak. Itt most e vásznakon, mint fekete pecsétnyomok vonulnak végig múlandóságuk gyászát felöltve. A vászon a téglák közt napozik. Sütteti magát, szőkülni és fakulni akar. Szemét az égre emelve felissza a teljes spektrumot. Oxigén és ózon molekulák özönében roncsolódik, szinte felkínálva magát a dekonstrukció szellemének. A fakulás savas barnái, kopott khaki-jei, salétromos okkerei mintaötleteket kínálnak, túl a motívumokon, amelyek igyekeznek ellensúlyozni őket. Ki tudhatja, melyikük a főszereplő? A letakart, vagy az eltakaró, az érintett, vagy az érintetlen? (Bár ez utóbbi bizonyára e körben sem létező.) Rendre megtapasztalhatjuk az ipari technológiák minden gyengeségét, a fényállóság semmilyenségét, a környezetszennyezés hiábavalóságait, az u.n. meózott minőségek átmeneti mivoltát, a múlandóságot, melyek itt most meg-meg állítják a pergő időt, hogy mindezt aztán becsempészhessék a művészet rejtekeibe. Nézhetjük az éppeni kifakulásokat, a feketeségeket és a köztük lévő határoló felületek határozatlanságait. Polgár Csaba fénynyomatai a photogenic, vagy a photogramm nyomatokkal ellentétben, mindig pozitív, vizuális képletek. A fény itt nem éget, nem feketít, hanem kigyengít, fehérít. Ahol a fehérség, ott az eredet. A sötétség mindig a közelit, az éppenit testesíti. A nyomtatás egyéb mozzanatai is foglalkoztatják a kiállítót. Látható, hogy érintve van. Nagy kedvvel művel ugyanis még egy rokon technikát, az átnyomásét, a frottázst. A frottázsok zöme olaszországi utazások során készült. Klasszikus latin szövegek, antikvák, sírsztélék arcképei, ornamentikák tűnnek fel ezeken a méretes átrajzolásokon, mikor is a papírlap, ami a tárgyra kerül, alulról hozza fel a képet - ellentétben minden más nyomat jellegű eljárásról. A színezéket a piti, a zsíros olajkréta, vagy a szén kínálja. Ezek váltakozó rétegei képezik át a túloldalt a felszínre. Színeik a terrákban, bézsekben, szépiákban, angolvörösökben és mattfeketében sorakoznak. Nyilván nem véletlen, hogy a tégla a frottázsokon is főszereplő. Megidézve a régi templomok padozatait, utcák kövezetét, homlokzatokat, a legkülönfélébb klasszikus ritmusokat és arányokat. Nézve őket Carl Andre minimal plasztikáira gondolok, mint a modern kor legutolsó aktuális parallelogrammáira, melyek a kiállító terek padlóin egy szobrászati réteg illúzióját keltik, esztétikai időiket és toposzukat tekintve nem is túl messze azoktól az útfelületektől, utca és járdakövektől, amelyeken valaha, Piombo, Botticelli, Raffaello sétálhattak nem sejtve, hogy kései kollégáik majd lábaik nyomába szegődnek.