Krajcsovics Éva festőművész (Vigadó Galéria Budapest, Esztergom Keresztény Múzeum, 1994)
Négyzet, vagy fekvő téglalap alakú, középméretű, olajjal vászonra és farostlemezre festett képek. Tartózkodó kolorit: tört pasztell színek, halvány árnyalatok, fehérek, sárgák, halványzöldek és bátortalanul felderengő, előtűnő vörös foltok. Elmosódó körvonalak, sejtésszerű tárgyak, egyszerre köznapi és különös környezeti elemek geometrikussá szerveződő rendszere, egy festőállvány foszlánya, egy műteremablak elhalványuló, életlen rácsszerkezete, ajtók, egy-egy sarok, falsíkok, árnyékok, terek és bizonytalan térhatárok. Motívumismétlődések, újra meg újra, sokszor körbejárt, szűk világ. E néhány jelzővel, jeggyel, meghatározással tulajdonképpen megközelítettük Krajcsovics Éva közelmúltban született alkotásait, jellemeztük a művész néhány esztendőt felölelő alkotóperiódusát. Feladatunk lehet még a kategórizálás-kísérlet, megállapítván, hogy a lírai valóságábrázolás és a lírai absztrakció, a megőrzött valóságközeliség, valósághűség és a geometrikus elemekké oldódó-szerveződő elvonatkoztatás határvonalán egyensúlyoz ez a piktúra. A tárgyilagos vizsgálódás dimenzióitól távolodva még megjegyezhetjük, hogy Krajcsovics Éva is - aki alig másfél évtizede jelentkezik alkotásaival a kortárs magyar képzőművészet fórumain - azon festők körébe sorolható, akik mindig ugyanazt festik, illetve: akik makacsul egy témát járnak körül, adott közeg, körülvevő tér, mikrokörnyezet apró lépésekkel történő felkutatásával, képi világának feltárásával - és képi világának megteremtésével, átalakításával - foglalatoskodnak. A műterem, a műteremberendezés, a műteremrészlet festői feldolgozása kapcsán kézenfekvő analógiaként jelölhető meg napjaink magyar festészetében Váli Dezső legutóbbi alkotóperiódusa - de egyben jó ellenpont is. Váli Dezső borongás atmoszférája, a bezártság élménnyel átitatott világával szemben - áttérve a befogadói szubjektum által vezérelt kijelentésekre - Krajcsovics Éva derűs, nyílt, feloldódásokban fürdő, fantasztikus fénnyel átszőtt képi struktúrát teremtett. Ám paradox módon e már-már határtalan nyitottságban leledző, rejtelmes képterek, a fényben és a színekben kibontakozó-elmerülő tárgykörvonalak, ez a kitárulkozás a festő belső útjainak tükre, befelé fordulásának művészi dokumentuma. A lelki rezdülések a tárgyakat, az elemeket lassan kiszorítják, s maga a festői ihletet adó, a festészet tárgyát alkotó környezet is feleslegessé válik, felszámolásra, eltüntetésre ítéltetik, így, ezért Krajcsovics Éva alkotásai a végtelen szabadságba való végleges bezárkózás törekvésének tanúiként rögződhetnek meg vizuális emlékképeink között. Wehner Tibor