Bogdányi Zoltán Szultán kiállítása (Művésztelepi Galéria, Szentendre, 1995)
"TEREMTŐNK FELÉNK JÖN TEPSIJÉVEL, VÁGOTT NYELVET KÉR" (Gondolatok Bogdándy Zoltán Szultán művészetéről] Miközben azon gondolkodom, hogy miként is lehetne e különös ember természetét és művészetét a lehető legtárgyilagosabban értelmeznem az érdeklődők előtt - akik minden valószínűség szerint döbbent zavarodottsággal fordulnak majd el a szóban forgó alkotásoktól - felmerül bennem Szultán egyszerre férfias és nőies, örökké belső csomóra kötött, feszülten ideges és lágyan befogadó külső fizikai lényének képe, amint az egykori lázadó és trónkövetelő hős, a tettéért szörnyen meglakott Koppány vezér hajdani szállásterületéhez tartozó "kisbirtokon", a Somogy megyei Teleki egy elég tekintélyes kis telkén -/talán éppen ő is gondolataiba merülten/- kaszál, szőlőt kapál és permetez, vagy a konyhában jó "gazdasszony" módjára, remek ételeket gyúr, süt és főz 6-7 éves fia társaságában, miközben saját készítésű zamatos vörös borát kínálja az örökké kulcsra zárt kapun kivételesen bebocsátott arra érdemes vendég egészségére... De a saját magam által felvetett problémára, mintegy felmentésként és megoldásként eszembe jut Alexander Bernát filozófiai író egy mondása: "...embert megismerni, eszmény, melyet legfölebb csak megközelíthetünk"... Fülep Lajos egyik "leszámoló" jellegű tanulmányának bevezetőjében a következőket írja a könyörtelen logikával gondolkodó szélsőségesen szubjektív és egoista nézeteket valló filozófusról, Max Stirnerről: "...ha be akartok hatolni az épületbe, amelyet a nagy Romboló emelt, le kell vetnetek magatokról minden belétek nőtt előítéletet és babonát (...). Le kell vetkeztetnetek a lelketeket mezítelenre, amely maradjon meg mezítelennek, így kell új fürdőt venni. Mindenkinek." Fülöp tehát olyan örvényekkel teli folyónak tartja Stirnert, amely feltétlenül elénk kerül majd önkereső-önteremtő utunk során, s csak ezen a veszélyes vizen átevickélve, átküzdve magunkat juthatunk tovább, s folytathatjuk vándorlásunkat a túlsó parton. Számomra Bogdándy Zoltán Szultán művészete is ilyen megmérettető, veszélyekkel teli főpróba, fájdalmakkal megterhelt beavatás, amelyet el kell viselnie annak, aki őszinte és valódi megismerésre vágyik, aki nem szeretne elmerülni létünk "iszap valóságában". (Persze azt is meg kell jegyezzük: Szultán egyéni magatartása és személyes filozófiája nem egyenlő az egoista-anarchista Stirnerével, aki semmiféle körülmények között nem volt hajlandó az "Egyest" (az embert) föláldozni az "Emberiség" oltárán.) Szultán sokkal inkább egy dacos Villonra, a költött Zacharias Lichterre, vagy a társadalom margóját mint életteret tudatosan választó és vállaló, a "gyűlölettől és szeretettől izzó" egykori francia költő, Jehan Rictus-re emlékeztet bennünket. Az ő nyelve, akárcsak Rictus "argot"-ja, az a nyelv, amely "nem mindenki által érthető", mert nem a behízelgő "szalonok" nyelve, mert minden megnyilatkozása az "élőbeszéd erejével hat" s "egy új hegyibeszéd ihletében fogant", "mert az érzésnél több benne a gondolat, a nyers élet, s mivel a művészetnek annyi szükségét sem érzi, hogy mezítelen testének csúfságait vele elfedezze". (Fülöp): - Szultán úgy akar "ura és istene" lenni önmagának, hogy az élet lényegi kérdéseit tekintve mindig igazat mond, mert tudja: ezt az igazságot mindenki magában hordja! Műveivel tehát az igazság kimondásának folytatására buzdít és utasít bennünket: "Hiába csinosítsz, Elbomlasz, Felszívódsz, Káoszt ürítsz" - ahogy egy mail artos bélyegzőversében is hirdeti világszemléletét. Életszemlélete és saját bejáratú életfilozófiája, amelyet konkrét műveiben tárgyiasít és költői írásaiban is megfogalmaz, mintha Schopenhauer és Nietzsche ismeretéről tanúskodnának, de gondolatainak végkövetkeztetéseit inkább Rudolf Steiner és Hamvas Béla életbölcseletével és életgyakorlatával lehetne rokonítani, illetve az általuk képviselt életcélokkal összefüggésbe hozni. Bogdándyból - saját bevallása szerint - kiváló rajzos is válhatott volna. Olyan művész, aki kézügyességét túlfejlesztve mintegy belefelejtkezik a "jómodorba", a kifejezési eszközök esztétikus túlértékelésébe, s akin törvényszerűen eluralkodik a begyakorlottság. Ő azonban más utat választott magának. Pontosabban úgy érzi, hogy a természet jelölte ki őt arra a szerepre - és nem a társadalom, nem a kultúra -, hogy tiszteletben tartva a "mássá corporalist", "beszélgessen" az anyagokkal, hogy az úgynevezett művészetben ne a cizelláltság hamis maradandósága, hanem a múlandóság érdekelje őt. Mert az anyagi világban az eszmei és szellemi célok nélkül semmi sem maradandó! A romlandó és a folyton-folyvást átalakuló matéria viszont mindig új és új életre kel a természetben és az emberben uralkodó teremtő akarat és ösztön által, s egyedi múlandóságában a szellemi felé törekszik. "Az én képeim a lét hősei, nem pedig a lét szolgái!" - kiáltja világgá Bogdándy. Magatartásában pedig kialakítja a menekülő, a megalkuvó, a dezertőr, a beolvadó művésszel szemben: a "támadó művész" attitűdjét. Azonban ne valamilyen valóságos fegyvert képzeljünk Szultán kezébe! Az ő fegyvere: a gondolat cselekvésében, az igazság kimondásában rejlik. Bogdándy Zoltán Szultán művészete "szakrális-szellemi" érdeklődésű (Hamvas Béla), mert bár vastagon rút és taszító, de szókimondóan igaz és esendő érzékiségének lebomló zsolozsmái a "szellemi világok" felé irányulnak. S ebben elvileg mutat némi rokonságot korunk "érzéki konceptualitásával" (Andrási Gábor), de itt, ezen a különös módon felfokozott érzékiségben nem kevesebb a tét, mint azon a ruletten, amely életre, halálra szól. Budapest, 1995. május 22. Novotny Tihamér (Ferenczy Múzeum, Szentendre)