Magén István (Budapest, 1995)
technika jelenik meg egy összetéveszthetetlenül egyéni koloritban. Ha jobban megnézzük ezeket a friss szellemű műveket, életünk minden vágyódását, reszketeg reményét, titkos borzongását kiolvashatjuk belőlük. Épp annyi a mese ezekben a nézelődés közben megálljt parancsoló munkákban, mint a szürreális képzelgés, épp annyi a katasztrófa előérzete, mint a boldog pillanatra következő elernyedés... Ez a harmónia teszi Magén festészetét kiemelkedővé, a maga nemében merőben újjá. Harmónia van a küzdelemben is, ha az ok a céllal arányos. A Magén-festészet az ezredvégi magyarországi lét egyfajta összefoglalása. Kívánhatunk e többet ma élő és dolgozó művésztől? De megkérdezem másképp: kívánhatunk e kevesebbet? A Magén-festészet a legjobb pillanatban jelentkezett a magyar palettán. Akkor, amikor bizonyos kiegyenlítésre támadt szükség az elszáradóban lévő síkgeometrikus festészet, meg az öncélúan eruptív piktúra között. A Magén féle láncreakció mintát állíthat mindkét irányzat elé. Minden kor művészete - Pliniusszal szólva - tanúja a korának, mely nélkül, ha nem lenne, hanyagabbal élnénk. A művészi önvizsálat értelme éppen az, hogy hasonló önvizsgálatot ébresszen a szemlélőben. Meglehetünk e a Magén támasztotta önvizsgálat nélkül? Én úgy hiszem és vallom: nem. Hernádi Miklós