Fischer György (Zalaegerszeg, 1996)
Mielőtt lett volna aztán lett (de ez nem fontos) és ez lett belőle A SZOBORBA ZÁRT IDŐ - FISCHER GYÖRGYRŐL A XX. század és már a vége, a képzőművészetben, ahogy a szobrászatban is, egy új problematikát vet fel, az idő megfogalmazhatóságát. A plasztika nyelvezetére történő áttételt a fogalom (idő) kifejezését többféle megoldásban figyelhetjük meg. Elhagyás, a mozgás konstrukciója, a mozdulat fázisainak egybeolvasztása, a látható egybetartozó formák szétszórása, stb. Mindegyikük, mivel absztrakciók, feltételezik a néző gondolkozásait (próba a néző bevonására a folyamatba). Fischer György ezt karakterének megfelelően, a kezdetektől fogva, egyénien, mindenkitől megkülönböztethetően végzi. Szobrai, a kisebb és a nagyobb méretűek is, egy „A” jéghegy csúcsai. Összegezések, az egyetlen (plasztikai) kétszer aláhúzott végeredményei. Letűnt korok reminiszcenciái éppúgy szólnak belőlük, mint a jelen. Tragikum és groteszk. Elégikus emelkedettség, és gúnyos mosoly. Mindez fischeri formanyelven. Arányok, tér, felület. Az arányok módosítása (pl. végtagok hossza, nyak, törzsfej aránya, stb.) egy ugyanannak az embernek egy más időben történő létezését tűnnek igazolni. A pantomimika is több időpont összevonásában keresendő. Mozdulat - komplexumok. A felületek simára csiszoltsága - legtöbb esetben - így valamilyen véglegességet, befejezettséget (megváltoztathatatlanságot) sugároz (kisplasztikák), lehet, egy szubjektív időtlenséget. A patina bezárja ezt a gondolatot, mert a szín az idő. A fejek. Általában nem hangsúlyozott a karakterük, de hát a reneszánsz elmúltával, kinek fontos ez. Azt gondolom, hogy Fischer György szobraiban inkább a viselkedés és létformák szólnak. A kegyetlennek, a komolynak, vagy keserűen mosolygósnak határain túl (együtt és közben) viszont biztosan feltűnik valami - az emberi lét együttérző, szeretetten plasztikai megfogalmazása. Before it should have been then it existed (but it isn't important) and has become this TIME IS CLOSED IN STATUE ABOUT FISCHER GYÖRGY The 20th century raises the question of formulation of time in the fine arts therefore in the sculptural arts, too. There are different solutions of this problem in the plastic arts: leaving, structure of moving, fusion of phases of movement, dispersion of visible connected forms, etc. Each of them - because they're abstractions - suppose thinking of the spectators (to initiate the spectator in the process). Fischer György carries it out in an individual style according to his personal character from the beginning. His statues - smaller and bigger ones, too - „The” tip of the iceberg. Summarizings, conclusions of the equation. Same as reflections of past ages speak from them, just as the present. Tragicalness and grotesque. Elegiac loftiness and derisive smile. All these are in the form of expression of Fischer. Dimensions, space, surface. Through the modification in the dimensions ce. g. the length of limbs; the dimension of neck, body head, etc.) the same man appears to exist in another time. The pantomimicking must be searched in concentration of several points of time, too. Movement - complexes. The smoothness of the surfaces radiates some kind of definitiveness, completion, invariableness. It may be a subjective achronism. The patina finishes this thought, because the colour is the time. The heads. Usually their characters aren't emphasized, but on the expiration of the Renaissance for whom it is important. I think Fischer György's statues are about mode of behaviour and existence. Over the verge of the cruel, the serious or the bitterly smiling the sympathizing and affectionate plastic wording of the human life is surely appeared. It was and perhaps will be. Zalaegerszeg, 1996. augusztus 28. Gábriel József