Gyurcsek Ferenc (1996)
Gyurcsek Ferenc lassan életművé terebélyesedő szobrászi munkásságát, mint minden jelentékeny művészeti teljesítményt, többfelől is meg lehet közelíteni. Kvalifikálhatjuk a művészi koncepció, a vállalt eszmeiség oldaláról, szemlélhetjük a formai megvalósítás, a kifejezés színvonalát nézve is, sőt vizsgálhatjuk a tekintetben, hogy munkái milyen feladatot vállalnak, milyen funkciót töltenek be a gyakorlatban. Akármelyik nézőpontot válasszuk is, a Gyurcsek-oeuvre minősége megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Ez a művészet életigazságok megfogalmazására és kimondására hivatott, s választott problémakörének imponáló állandóságán belül egyre eredetibb témafelfogással, egyéni ötlettel, egyre sajátosabb és merészebb formalátással és kompozíciós megoldásokkal képes meglepni. Pályakezdése óta az ember és a világ viszonya foglalkoztatja, azokat az élethelyzeteket nyomozza, amelyek révén az egyén alakítója lehet saját és közössége sorsának. Nem véletlen, hogy elsősorban a közösségi célú, monumentális feladatokhoz vonzódik, s ha megbízás híján olykor kis- és középméretekben gondolkozik, akkor is a köztéri megjelenítés lehetősége lebeg a szeme előtt. Innen, hogy kisléptékű dolgait is monumentális erő, robusztus lélegzetvétel feszíti — szobrai szinte kikövetelik maguknak a teret, a távlatokat. Ezt a benyomást nyomatékosítják anyagai is, melyek között kitüntetett szerepet kap a márvány, a vas és a beton. Eddig kivitelezett tucatnyi köztéri alkotása, élükön a szolnoki Tanúheggyel jelentékenyen kitágították az emlékműről alkotott eddigi elképzeléseinket. Előadásmódja formanyelvileg az összefoglalás és az egyszerűsítés, gondolatilag pedig az általánosítás felé halad, kevéssé a konkrétumok, inkább az ezekből leszűrhető törvényszerűségek és tendenciák megjelenítése érdekli. A szobrot építményszerűen, ám a tárgyi világ formarendjétől sem elrugaszkodva alakítja ki, s erkölcsi és társadalmi nézeteinek, szociológiai felismeréseinek reprezentálójaként hasznosítja. A hetvenes évek elején gyakorta élt a futuristák mozdulatfázisokra építő plasztikai fogásaival: a szobrok egész csoportját mintázta meg ebben a dinamikus, a formákat megsokszorozó stílusban. A szobrok egyes elemeinek e ritmikus megismétlésével kettős célja volt: egyfelől növelni szándékozott a kifejezendő gondolat súlyát, másfelől — főként a köztéri szobrok esetében — oldani az alkotást övező geometrikus városkép egyhangúságát. A szegment-elfordulások nyüzsgő és kiáltó dinamikája, a karok, lábak, arcok hatványai a nyolcvanas években tömbökké sűrűsödnek — a soktestű mozdulat egyetlen erőteljes hullámveréssé csomósodik. Tőmondatszerű, tiszta jelentés, olykor csaknem emblémává, képletté szigorodott tartalmi és formai koncentráció jellemzi a korszak műveit, melyekben a történelemformáló indulat fogalmi mibenléte, tömegbázist teremtő és világképet formáló tartalma nyer kifejezést. Ilyen típusú munkái voltaképpen plasztikai effektusok közbeiktatásával megvalósított vizuális hasonlatok, melyek értelmét nem a megjelölt tárgy és a jel közötti realisztikus analógia biztosítja, hanem az úgynevezett hatásforma, ami asszociációkeltő ereje folytán mélyebb és összetettebb valóságtükrözésre képes, mint a természeti forma. Kubisztikus építettségük okán ebbe a műcsoportba kell sorolnunk Gyurcsek Ferenc munka- és munkásábrázolásait is, amelyek nem munkástípusok vagy munkamozzanatok szimpla leképezései, hanem a munkaviszonyban is megjelenő társadalmi változások fantáziagazdag megjelenítései. Hőseit munkaeszközök társaságában, ipari formákat idéző szerkezetek, állványok, vastraverzek között tevékenykedve láttatja, mintegy szembesítve az emberalakot az általa formált környezettel. Munkásai nem rabjai, hanem élvező urai a munkának, tudják, hogy hatalom van a kezükben, amelynek birtokában modern Prométheuszként megforgathatják a világot. Az évtized végének fejleményei, a rendszerváltozással együttjáró ellentmondások a szakmai problémák felé terelik mesterünk érdeklődését, ezek keretében próbálja meg tisztázni, újragondolni életelveit. Egy látszólag semleges, ám valójában nagyon is célzatos tartalmú plasztikai alakzat, a lovasszobor mellett állapodik meg, annak is egy dinamikus, vágtató változata mellett. A ló, mint tudjuk, ősidők óta a szabadság és az ifjúság szimbóluma, rohanása a szárnyalás, a tér és az idő legyőzésének a szinonimája. Vitathatatlan, hogy a lovasszobrok egyre szaporodó ciklusa a téma ilyen értelmezését is megengedi, mindamellett ezek a szobrok bizonyos drámaiságot is hordoznak. Ez a drámaiság éppen formai karakterükben érhető tetten. Ha ugyanis végiggondoljuk felépítésük mikéntjét, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy voltaképpen „stabil mobilokról” van szó, azaz a lovak és lovasok száguldása nagyon is behatárolt, helyhez kötött. Megmintázásuk improvizatív módja szembenáll axiómatömörségű térbehelyezésükkel. A kontraszt érzékeltetése, nem kétséges, tudatos: az álmok és a realitások összeütközését példázza. Azt nevezetesen, hogy manapság a jobbító indulatok is falakba ütköznek, amely falakat mi magunk emeljük önzésből, közömbösségből, igénytelenségből. Gyurcsek Ferencet természetesen nyomasztja ez a helyzet, mert szárnyalni, cselekedni, alkotni akar. Mert nem kenyere a megalkuvás. Indulatos művészetét ezért nemcsak nagyra becsüljük, de a lehető legtisztességesebbnek is tartjuk. Mert az igazi művészet mindig alternatíva állítás, az ember magasabbra emelkedésének szorgalmazása. S ezt akkor is szorgalmazni kell, ha pillanatnyilag nincs realitása. E nélkül ugyanis nincs mihez mérnünk magunk! Tasnádi Attila