Szűcs Attila (Szent István király Múzeum, Székesfehérvár, 1996)

SZŰCS ATTILA LEGÚJABB FESTMÉNYEI I. Szűcs Attila ’90-es évek közepén készült művei figuratív festmények. Annak ellenére, hogy egyes alkotóelemei világosan felismerhetők (fa, pad, ember, ház), e képek legfőbb jellemzője a kép minden elemére kiterjedő realizmus hiánya. Ha visszapil­lantunk a fiatal művész évtized elején készült munkáira - ahol a kép tárgyias elemei gipsz- vagy fémfelületen jelennek meg-, ak­kor úgy tűnik, hogy az ábrázolás és absztrakció, e két művésze­ti reprezentációs lehetőség együtt szerepeltetése Szűcs Attila he­terogén képépítésére kezdetektől fogva jellemző. Az absztrakt közegben felbukkanó tárgy képe anyagában is elválik a háttér­től, például a művész gyakran fotót applikál gipsz- vagy olajfes­­ték-felületbe (Végtelenül gyorsuló, 1994). Később Szűcs Attila le­mond a különböző anyagi minőségek ütköztetéséről (mint aho­gyan a plasztika és az installáció műfajairól is), s határozottan az olajfesték és a vászon felé fordul, hogy figuratív képeket fessen, de ’95 és ’96 során készült képeivel ugyancsak távolságot tart at­tól a festészettől, amelyik totális képi koherenciára, egységes fény-, test- és térábrázolásra törekszik. Határozott kontrasztok helyett finom átmeneteket alkalmaz, s így nem választja el egy­értelműen a tárgyakat a velük csaknem azonos színű környezet­től. Ezeken a festményein mintha egy-egy szín dominálna, de ezeket a színeket nehezen lehetne meghatározni, mivel Szűcs palettáján a visszafogott tónusú színek széles spektruma kevere­dik. Előszeretettel alkalmazza a zöld, az ibolya és a kék - immár rá markánsan jellemző - keverését, amellyel homályos, tompa fényű, egymástól csak kissé eltérő felületeket hoz létre. Ezek a felületek - kevés kivételtől eltekintve - „átmenetiek”, puhán át­változnak, átmennek egy másikba. Néhol hagyja az eget a föld­del egybefolyni, ezáltal bizonytalanná teszi a horizontot. Egy ho­mogén reprezentációs rendszer szempontjából merőben indoko­latlan fény- és árnyékfoltokat szerepeltet, sőt néha az így létre­jött heterogén képi világtól is világosan különböző, meghökken­tő felületeket fest a vászonra. Bizonyos elemek - általában azo­nosítható tárgyak képei - ugyanakkor szigetszerűen kiemelked­nek plaszticitásukkal. Szűcs Attila ’95-’96-ban bemutatott kom­pozíciói is e többféle festésmód együtt alkalmazásán, ezek viszo­nyán, egymásba való átváltozásán alapulnak. E képek percepci­óját a bizonytalanság, a két- és többértelműség jellemzi. Inten­zív, időigényes szemmunkára késztetik a zavarba ejtett nézőt, aki szeretné tudni, hogy mit is lát tulajdonképpen. Bár e fenti jellemvonások ugyanúgy érvényesek rájuk, Szűcs itt bemutatott képei az előző évek műveihez képest (különösen az 1995-ös Sztereoszkópikus vadászok vagy Rózsák című fest­ményeihez viszonyítva) ennek a képépítési módszernek a visszafogottabb, letisztultabb, kevesebb elemre koncentráló da­rabjai. A tájkép alkotóegységei, a földfelszín, a horizont és az ég határozottan elválnak, s az e felületeket kialakító festékréteg is nyugodtabb, kevésbé „eseménydús”, sokkal inkább megmarad egy szín uralma alatt. Emiatt a kép egésze is jól elkülöníthető fol­tokból építkezik. A korábban felsejlő tárgyak is jobban elválnak a háttértől, s tulajdonképpen színpadi szituációba, olyasféle „ref­lektorfénybe” kerülnek, amely kiemeli őket, s elhomályosítja a környezetet. Emiatt a hangsúly sokkal inkább az ábrázolt tárgy­ra helyeződik át, pontosabban a tárgy és az azt körülvevő ese­ménytelen, üres tér viszonyára. S bár tájképeket látunk, világos­sá válik, hogy ennek sokkal több köze van az ideális, kompozí­­ciós szempontok alapján megkonstruált tájképfestészeti hagyo­mányhoz, mint a látvány ihlette festészethez. Szűcs komponál, mégpedig hasonló módon, mint ahogyan csendélet beállítása során jár el a művész. E tájak természetellenesen egyszerűek, mindig hiányzik valami belőlük, valami olyasmi, ami egyébként ott lehetne. Mintha e felesleges elemek elhagyása vezetne oda, hogy a festő figyelmét általában az az egy tárgy kötné le, ame­lyet - e logika szerint - kiválaszt, otthagy, szemügyre vesz, így - kissé leegyszerűsítve - két, egymást szorosan átható „esemény” zajlik Szűcs Attila festményein: a leolvasható táj vagy életkép történése és a megfestés modusa. Az előző narrativitást, az utóbbi kételyt eredményez. E tárgyias világ mozdulatlan. S mivel e fragmentális tájelemek egy beazonosíthatatlan közegben léteznek, ezért egy metafizikai térbe transzponálódnak, amit a végtelenség, a csend, a tragikum és az örök idejű jelenlét asszociációi jellemeznek. Pilinszky Já­nos költészetében­ találhatjuk meg a tárgyak ilyesféle felmutatá­sát: Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Korábbi helyszínei: az üres - értsd: emberek nélküli - játszó­tér, park, szoba, ágy. Most megjelent a tengerpart, strand, kert, s néhány emberalak. Szűcsre a metafizikai érdeklődés korábban is jellemző volt, de erre nemcsak a címadásból vagy utalásokból következtethetünk (Hosszú út, 1991, Az ember kettős természe­téről, 1993), hanem korai műveinek néhol drámai, néhol szenti­mentális, de határozottan metafizikai irányba mutató konnotáci­­ós rendszeréből (karácsonyfaizzó, oltár fotója, gyertya stb). ’95- ’96-os festményeivel lemond a tárgy indukálta asszociációk ilyes­féle direktségéről, s a meditatív szemlélődés irányába mozdul el (Játszótér éjjel, 1995, vagy Sztereoszkópikus tó, 1995). Az itt lát­ható képekre a kontempláció és a melankólia a legjellemzőbb.­ ­Pilinszky János: Apokrif, in: Pilinszky János összegyűjtött versei, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1987, p.50.

Next