Szűcs Attila (Szent István király Múzeum, Székesfehérvár, 1996)
SZŰCS ATTILA LEGÚJABB FESTMÉNYEI I. Szűcs Attila ’90-es évek közepén készült művei figuratív festmények. Annak ellenére, hogy egyes alkotóelemei világosan felismerhetők (fa, pad, ember, ház), e képek legfőbb jellemzője a kép minden elemére kiterjedő realizmus hiánya. Ha visszapillantunk a fiatal művész évtized elején készült munkáira - ahol a kép tárgyias elemei gipsz- vagy fémfelületen jelennek meg-, akkor úgy tűnik, hogy az ábrázolás és absztrakció, e két művészeti reprezentációs lehetőség együtt szerepeltetése Szűcs Attila heterogén képépítésére kezdetektől fogva jellemző. Az absztrakt közegben felbukkanó tárgy képe anyagában is elválik a háttértől, például a művész gyakran fotót applikál gipsz- vagy olajfesték-felületbe (Végtelenül gyorsuló, 1994). Később Szűcs Attila lemond a különböző anyagi minőségek ütköztetéséről (mint ahogyan a plasztika és az installáció műfajairól is), s határozottan az olajfesték és a vászon felé fordul, hogy figuratív képeket fessen, de ’95 és ’96 során készült képeivel ugyancsak távolságot tart attól a festészettől, amelyik totális képi koherenciára, egységes fény-, test- és térábrázolásra törekszik. Határozott kontrasztok helyett finom átmeneteket alkalmaz, s így nem választja el egyértelműen a tárgyakat a velük csaknem azonos színű környezettől. Ezeken a festményein mintha egy-egy szín dominálna, de ezeket a színeket nehezen lehetne meghatározni, mivel Szűcs palettáján a visszafogott tónusú színek széles spektruma keveredik. Előszeretettel alkalmazza a zöld, az ibolya és a kék - immár rá markánsan jellemző - keverését, amellyel homályos, tompa fényű, egymástól csak kissé eltérő felületeket hoz létre. Ezek a felületek - kevés kivételtől eltekintve - „átmenetiek”, puhán átváltoznak, átmennek egy másikba. Néhol hagyja az eget a földdel egybefolyni, ezáltal bizonytalanná teszi a horizontot. Egy homogén reprezentációs rendszer szempontjából merőben indokolatlan fény- és árnyékfoltokat szerepeltet, sőt néha az így létrejött heterogén képi világtól is világosan különböző, meghökkentő felületeket fest a vászonra. Bizonyos elemek - általában azonosítható tárgyak képei - ugyanakkor szigetszerűen kiemelkednek plaszticitásukkal. Szűcs Attila ’95-’96-ban bemutatott kompozíciói is e többféle festésmód együtt alkalmazásán, ezek viszonyán, egymásba való átváltozásán alapulnak. E képek percepcióját a bizonytalanság, a két- és többértelműség jellemzi. Intenzív, időigényes szemmunkára késztetik a zavarba ejtett nézőt, aki szeretné tudni, hogy mit is lát tulajdonképpen. Bár e fenti jellemvonások ugyanúgy érvényesek rájuk, Szűcs itt bemutatott képei az előző évek műveihez képest (különösen az 1995-ös Sztereoszkópikus vadászok vagy Rózsák című festményeihez viszonyítva) ennek a képépítési módszernek a visszafogottabb, letisztultabb, kevesebb elemre koncentráló darabjai. A tájkép alkotóegységei, a földfelszín, a horizont és az ég határozottan elválnak, s az e felületeket kialakító festékréteg is nyugodtabb, kevésbé „eseménydús”, sokkal inkább megmarad egy szín uralma alatt. Emiatt a kép egésze is jól elkülöníthető foltokból építkezik. A korábban felsejlő tárgyak is jobban elválnak a háttértől, s tulajdonképpen színpadi szituációba, olyasféle „reflektorfénybe” kerülnek, amely kiemeli őket, s elhomályosítja a környezetet. Emiatt a hangsúly sokkal inkább az ábrázolt tárgyra helyeződik át, pontosabban a tárgy és az azt körülvevő eseménytelen, üres tér viszonyára. S bár tájképeket látunk, világossá válik, hogy ennek sokkal több köze van az ideális, kompozíciós szempontok alapján megkonstruált tájképfestészeti hagyományhoz, mint a látvány ihlette festészethez. Szűcs komponál, mégpedig hasonló módon, mint ahogyan csendélet beállítása során jár el a művész. E tájak természetellenesen egyszerűek, mindig hiányzik valami belőlük, valami olyasmi, ami egyébként ott lehetne. Mintha e felesleges elemek elhagyása vezetne oda, hogy a festő figyelmét általában az az egy tárgy kötné le, amelyet - e logika szerint - kiválaszt, otthagy, szemügyre vesz, így - kissé leegyszerűsítve - két, egymást szorosan átható „esemény” zajlik Szűcs Attila festményein: a leolvasható táj vagy életkép történése és a megfestés modusa. Az előző narrativitást, az utóbbi kételyt eredményez. E tárgyias világ mozdulatlan. S mivel e fragmentális tájelemek egy beazonosíthatatlan közegben léteznek, ezért egy metafizikai térbe transzponálódnak, amit a végtelenség, a csend, a tragikum és az örök idejű jelenlét asszociációi jellemeznek. Pilinszky János költészetében találhatjuk meg a tárgyak ilyesféle felmutatását: Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Korábbi helyszínei: az üres - értsd: emberek nélküli - játszótér, park, szoba, ágy. Most megjelent a tengerpart, strand, kert, s néhány emberalak. Szűcsre a metafizikai érdeklődés korábban is jellemző volt, de erre nemcsak a címadásból vagy utalásokból következtethetünk (Hosszú út, 1991, Az ember kettős természetéről, 1993), hanem korai műveinek néhol drámai, néhol szentimentális, de határozottan metafizikai irányba mutató konnotációs rendszeréből (karácsonyfaizzó, oltár fotója, gyertya stb). ’95- ’96-os festményeivel lemond a tárgy indukálta asszociációk ilyesféle direktségéről, s a meditatív szemlélődés irányába mozdul el (Játszótér éjjel, 1995, vagy Sztereoszkópikus tó, 1995). Az itt látható képekre a kontempláció és a melankólia a legjellemzőbb. Pilinszky János: Apokrif, in: Pilinszky János összegyűjtött versei, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1987, p.50.