Molnár László József (1997)

emlékek romhalmaza MOLNÁR LÁSZLÓ JÓZSEF ÚJABB RAJZAI AZUTÁN A labirintust idő teremti, de szertefoszlik. /Marad csupán a puszta semmi. Hullám­­halálú puszta semmi./ /Garcia Lorca fordította: Majtényi Zoltán/ Molnár László József 1980 óta él Magyarországon, Kolozsvárott végezte tanul­mányait. Az áttelepülés választóvonalnak tekinthető munkásságában. Magánéletének történéseivel párhuzamosan művészete is éles fordulatot vett abban az időben. A mű­vész, világot figyelmesen pásztázó szeme, a dolgok „visszáján” akadt meg, a szó szoros értelmében a festővászon hátulját, a vakkeretet, a vászon bomló széleit vette nagyító alá. Figyelme az esztétikai kategóriákon kívül eső tárgyak, a mindennapi élet hordalékai felé fordult. Egy sajátos, sehová nem sorolható grafikai világot teremtett. Végtelen türelemmel, hosszú évek óta rajzolja színes ceruzával, a középkori mestereket idéző aprólékossággal lapjait, tisztelettel adózva az elődök, elsősorban Dürer példája előtt. Egy idő óta a semmiből kibontakozó, semmibe vesző, a felvillanó fényben élesen, de mégis bizonytalanul megtestesülő fragmentumok, kötél és szövetdarabok, nehezen azonosítható „szerves anyagok” adják témáit. A tárgyak, motívumok eredeti jelentésüket vesztve, egymással különös, néha kaotikusnak tűnő szövevénybe bonyolódva, szinte absztrakt ábrákká váltak. Ez az átlényegülés érdekli Molnár László Józsefet, a tárgyak irodalmi jelentésektől mentes költőisége, a hiány megfoghatóvá tétele, saját szavaival: motívumai „...sötét felületek, világos alapon....”. Mivel, szinte minden konkrétumra való utalásukat elvesztették, ezért teret engednek a nézők szabad asszociációinak, így a rajzokat tekinthetjük akár, egy víz alatt, föld alatt felismerhetetlenné bomlott, és valahogyan napvilágra került ismeretlen civilizáció leleteinek, emléknyomoknak egy értelmét vesztett világból, vagy akár a jövő emlékeinek. Építkező romoknak. A szüntelen felbomlás, és újraszövődés dokumentumainak. A szemlélődő attitűd Molnár László József művészetének, de egész világszem­léletének kulcsa. Módszere: a valóság egy szeletének olyan mértékű felnagyítása és mániákus részletességű leképezése, hogy az eredeti motívumok a látszólagos objekti­vitás ellenére újra rejtélyessé válnak. Egy titkos, számunkra ismeretlen erő rendezi őket új struktúrába, az össze nem illő dolgok találkozásából új minőség születik. Szembesülhetünk a tények által eddig eltakart, és a rajzolás eszközével lecsupaszí­tott valóság egy lehetséges olvasatával. A kérdés az, hogy mit tudunk kezdeni az így

Next