Berhidi Mária szobrászművész kiállítása (Fészek Galéria, Budapest, 2000)
Berhidi Mária a térből indul ki. Követi annak adottságait, megismétli a terem formáját, összekapcsolja a két helyiséget. Elválaszt, hogy összekössön. Felpuhítja a kemény formákat, elbizonytalanítja lépéseinket, brutális és kifinomult, intim és monumentális, természetes és mesterséges, nyers és kidolgozott. Építményével nemcsak összeköt, hanem irányít is, beavatkozik a néző mozgásába, gondolataiba. Átéljük a térben való kiszolgáltatottságot, mégsem süppedhetünk bele semmiféle szentimentalizmusba. Nyugodtan állva gondolkodni szeretnénk, de mozognunk kell. Nem hagyatkozhatok sem a tárgyra, sem a szövegre, hogy végre valami biztos pontot leljünk. Semmi sem állandó, mozgásra késztet a korlát, vagy kerengő, vagy karám. Bezárja a tér egy részét, hogy kinyissa, összekapcsolja, megmutassa két tér összefüggését. A kőbe vésett feliratokat komolyan szoktuk venni. Csendet követelnek. Maradandóságot, értéket, üzenetet keresünk bennük és feltételezzük, hogy ezért is vésték őket kőbe. „Párducok rontanak a templomba és kiisszák az áldozati edények tartalmát, ez minduntalan megismétlődik, végül már számolnak vele és a szertartás részévé válik.” Most sem tehetünk mást, keressük az idézőjelbe tett mondat értelmét. fit