Frigyes Kőnig Retroaktív (Budapest, 2000)
ványsága számít (a sok egymás melletti megismételhetetlenség), hanem a magány és a szorongás természete, mely a nagy víz bármely partjáról látható. A tér, amelyben a figurák léteznek, megváltozott, bár ugyanolyan fontos. Korábbi képeihez képest azonban ez az új minőség mentes az architekturális stabilitástól vagy a szerkezetes összhangtól. Itt összhang helyett egyneműség van: a tér és annak szereplői ugyanabból az anyagból vannak, ugyanabba az ürességbe lépnek, amit magukban is hordoznak. Ebbe a forró homoktérbe úgy hullanak az emberi alakok, olyan jelentéktelenül és perspektivikus korszerűséggel, mint a kénköves Utolsó-ítélet ábrázolásokon. König Frigyes „tudományos gyűjteményébe" még beletartoznak azok az alkotások, melyek művészetének kísérőit, de nem mellékágát jelentik. Mivel gyűjteményének alapja az átjárhatóság, az őszinte érdeklődés és a szabad asszociáció, minden további nélkül egymás mellé kerülhetnek mozdulattopográfiák, törékeny szerkezetű tarisznyarákok, vagy várak érzékeny rajzai. A könyv, mely tapasztalatait kínálja tanulságul, az Orbis Rictus, nem elsősorban didaktikai szándékú összegzés. A képeket kísérő szövegek egyes szám első személyben íródtak, nehéz hát eltekinteni a tudós festő jól érzékelhető személyes örömétől (Például: „...arra figyeltem, hogy a részletek hogyan hordozzák az egész lényre jellemző karakterisztikus jegyeket" - írja). Kétségtelenül ugyanez a személyes öröm jelentette az alapmotivációt a „várak" gyűjtésében, amely gyerekkorában kezdődött, és az ekkori fogadalmi gyakoriságokhoz képest csodálatos módon nem múlt el. A mű maga közel 1600 egységből, azaz vár, kastély és egyéb erődítmény feldolgozásából áll, időben a neolitikumtól a 19. századig terjed. Gyűjtés közben, a régi ábrázolásokat a maga számára átrajzolva König interdiszciplináris kalanddá változtatta a munkát, várait az építészet, a hadtörténet, művészet, társadalomszociológia, növénytan, állattan és földrajz kölcsönös összefüggéseiben rekonstruálva. A végső alakváltozat, a könyv (Várak és erődítmények a Kárpátmedencében, Helikon Kiadó, Budapest, 2001) gondos másolatként visszaadja a kézírásos följegyzések szerzetesi komolyságát, melyeket kibogozni örül a mai kódexlapozgató, a csatlakozó függelék lenyűgöző adatmennyisége azonban a szakmai kutatómunka segítője. „A várromantikából" kiindulva számára újabb alkalom teremtődött arra, hogy bebizonyítsa, milyen közeli a múlt. Saját szubjektív ideje (a kötet egyik várrajza saját gyerekkori építménye a Velencei tó partjáról) találkozott a már többé nem épülő erődítmények objektív elmúlásával, melybe képes beavatkozni, és ellentmondva minden kontinuus pusztulásnak, saját emlékezésévé tenni azokat. Áttekintve König Frigyes művészetét, már csak arra várhatunk, mi következhet még. Látszólagos racionalitásának nagy kihívója a gyűjtőszenvedély, ezért várakozón mélázhatunk azon, vajon milyen találkozásokat készít elő, milyen előítéletből fakadó összeférhetetlenségeket semmisít meg legközelebb. Úgy tűnik, a művész belső eklektikus hajlandóságát ma épp fürdőzőinek és csendéleteinek a római freskók környezetébe való átköltöztetése foglalkoztatja. Ami Kőniget a hajdani aranycsinálókkal rokonítja, képeinek misztériumos, tapintható érzékenységét táplálja, az a titkos belső lényegre irányul. Művészetének tanulsága, hogy az idő nem elválasztja a dolgokat, hanem érdemessé teszi arra, hogy foglalkozzunk velük. Az átjárás szabad, az elidegenedés nem sorsszerű, a megértés feltétele a figyelem. Kürti Emese 23