Frigyes Kőnig Retroaktív (Budapest, 2000)

ványsága számít (a sok egymás melletti megismételhetetlenség), hanem a magány és a szorongás természete, mely a nagy víz bármely partjáról látható. A tér, amelyben a figurák léteznek, megváltozott, bár ugyanolyan fontos. Koráb­bi képeihez képest azonban ez az új minőség mentes az architekturális stabilitástól vagy a szerkezetes összhangtól. Itt összhang helyett egyneműség van: a tér és an­nak szereplői ugyanabból az anyagból vannak, ugyanabba az ürességbe lépnek, amit magukban is hordoznak. Ebbe a forró homok­térbe úgy hullanak az emberi alakok, olyan jelentéktelenül és perspektivikus korszerűséggel, mint a kénköves Utolsó-ítélet ábrázolásokon. König Frigyes „tudományos gyűjteményébe" még beletartoznak azok az alkotá­sok, melyek művészetének kísérőit, de nem mellékágát jelentik. Mivel gyűjteményé­nek alapja az átjárhatóság, az őszinte érdeklődés és a szabad asszociáció, minden to­vábbi nélkül egymás mellé kerülhetnek mozdulattopográfiák, törékeny szerkezetű tarisznyarákok, vagy várak érzékeny rajzai. A könyv, mely tapasztalatait kínálja tanul­ságul, az Orbis Rictus, nem elsősorban didaktikai szándékú összegzés. A képeket kí­sérő szövegek egyes szám első személyben íródtak, nehéz hát eltekinteni a tudós festő jól érzékelhető személyes örömétől (Például: „...arra figyeltem, hogy a részle­tek hogyan hordozzák az egész lényre jellemző karakterisztikus jegyeket" - írja). Két­ségtelenül ugyanez a személyes öröm jelentette az alapmotivációt a „várak" gyűjté­sében, amely gyerekkorában kezdődött, és az ekkori fogadalmi gyakoriságokhoz ké­pest csodálatos módon nem múlt el. A mű maga közel 1600 egységből, azaz vár, kas­tély és egyéb erődítmény feldolgozásából áll, időben a neolitikumtól a 19. századig terjed. Gyűjtés közben, a régi ábrázolásokat a maga számára átrajzolva König inter­diszciplináris kalanddá változtatta a munkát, várait az építészet, a hadtörténet, mű­vészet, társadalomszociológia, növénytan, állattan és földrajz kölcsönös összefüggé­seiben rekonstruálva. A végső alakváltozat, a könyv (Várak és erődítmények a Kárpát­medencében, Helikon Kiadó, Budapest, 2001) gondos másolatként visszaadja a kéz­írásos följegyzések szerzetesi komolyságát, melyeket kibogozni örül a mai kódexla­pozgató, a csatlakozó függelék lenyűgöző adatmennyisége azonban a szakmai ku­tatómunka segítője. „A várromantikából" kiindulva számára újabb alkalom teremtő­dött arra, hogy bebizonyítsa, milyen közeli a múlt. Saját szubjektív ideje (a kötet egyik várrajza saját gyerekkori építménye a Velencei tó partjáról) találkozott a már többé nem épülő erődítmények objektív elmúlásával, melybe képes beavatkozni, és ellentmondva minden kontinuus pusztulásnak, saját emlékezésévé tenni azokat. Áttekintve König Frigyes művészetét, már csak arra várhatunk, mi következhet még. Látszólagos racionalitásának nagy kihívója a gyűjtőszenvedély, ezért várako­zón mélázhatunk azon, vajon milyen találkozásokat készít elő, milyen előítéletből fakadó összeférhetetlenségeket semmisít meg legközelebb. Úgy tűnik, a művész belső eklektikus hajlandóságát ma épp fürdőzőinek és csendéleteinek a római fres­kók környezetébe való átköltöztetése foglalkoztatja. Ami Kőniget a hajdani arany­­csinálókkal rokonítja, képeinek misztériumos, tapintható érzékenységét táplálja, az a titkos belső lényegre irányul. Művészetének tanulsága, hogy az idő nem elválasztja a dolgokat, hanem érde­messé teszi arra, hogy foglalkozzunk velük. Az átjárás szabad, az elidegenedés nem sorsszerű, a megértés feltétele a figyelem. Kürti Emese 23

Next