Manamana (Cipó Galéria, Műcsarnok, Budapest, 2002)
Manapság 5. • Várnagy Tibor, Ferjentsik Viola, Erhardt Miklós és mások projektje • MANAMANA 2002 / 2. MANAPEST, 2002 szeptember 19 - október 6., Cipó Galéria, Műcsarnok A Manamana 02/2 “Szeptember II. után” és “Tactical Media” című rovatait Erhardt Miklós szerkesztette, illetve fordította, amivel kapcsolatban ezt írja: “Az anyagok válogatásban nagy segítségemre volt Joanne Richardson - ezt itt most meg is köszönöm neki -, mert rendelkezésünkre bocsátotta az idei, 13. no border camp (Strasbourg, július 19-28.) alkalmából többek között általa szerkesztett, majd végül egyéb körülmények miatt ki nem adott újság anyagát. Az összes olyan szöveg, melyeknél nem jelöltem meg külön a forrást, innen származik. További köszönet jár Joanne-nak a ‘Tactical Media’ összeállításáért.” A “Lehet más a világ” anyagaiért köszönet Fidesznak, akinek - BIL mellett - a “Hírek, információk” szövegeit is köszönjük. További hála Violnak és Toxiknak, s mindenkinek aki segítségünkre volt a MANAMANA 02/2 létrehozásában. Viszlát a Műcsarnok Cipó termében, 19- én 18 órától: TIBBI Slavoj Zizek AKKOR MOST HÁBORÚ VAN? VAN ELLENSÉGÜNK? Mikor Donald Rumsfeld ‘törvénytelen fegyvereseknek' nevezte a tálib harcosokat (ellentétben a ‘szabályos’ hadifoglyokkal), nem egyszerűen arra gondolt, hogy azok bűnös terrorista aktivitásuk révén törvényen kívül helyezték magukat: ha egy amerikai állampolgár bűnt követ el, legyen az bár olyan súlyos, mint mondjuk az emberölés, továbbra is ‘törvényes bűnöző’ marad. A bűnöző és nem bűnözők közötti megkülönböztetésnek semmi köze a ‘törvényes’ állampolgárok és a Franciaországban 'Sans Papiers’-nek (papír nélkülieknek) nevezett emberek közötti megkülönböztetéshez sem. Talán a ‘homo sacer’ kategóriának , melyet Giorgio Agamben hozott vissza a köztudatba (Homo Sacer: Sovereign Power and Rare Life — ‘‘Homo sacer: Szuverén hatalom és puszta élet”, 1998.), több hasznát vesszük itt. A kifejezést az ókori Róma törvénykezésében olyanokra használták, akiket büntetlenül meg lehetett ölni, és akiknek halála, valamilyen oknál fogva, nem képviselt áldozati értéket. Ma, mivel kizárást jelöl, a terminus nemcsak a terroristákra tűnik alkalmazhatónak, de azokra is, akikhez a humanitárius segélyszállítmányok irányulnak (ruandaiak, bosnyákok, afgánok), meg a Franciaországi Sans Papiers-kre, a brazil favellák és az amerikai fekete gettók lakóira is. A homo sacer logikája nagyon jól követhető abban a módban, ahogyan a nyugati média a megszállt palesztin területeken zajló eseményekről beszámol: mikor az Izraeli Hadsereg, valamelyik, maguk az izraeliek által 'hadműveletnek" nevezett akciója során a palesztin rendőrség épületét támadja és szisztematikusan rombolja a palesztin infrastruktúrát, az ennek való palesztin ellenállást mint a terrorista tevékenység bizonyítékát mutatják fel. Ez a paradoxon a ‘háború a terror ellen'fogalmához is szorosan hozzá tartozik: ebben a furcsa háborúban az ellenség kriminalizálódik, amennyiben a maga védelmében a tüzet tűzzel viszonozza. Ezzel vissza is jutottunk a ‘törvénytelen fegyveresünkhöz’, aki nem is ellenséges katona, meg nem is közönséges bűnöző. Az al-Qaida terroristák nem ellenséges katonák, de nem is egyszerű bűnözők - az USA minden olyan megközelítés lehetőségét elutasította, mely szerint a WTC elleni támadásokat politikamentes bűnténynek kellene kezelni. Röviden, a Terrorista képében, aki ellen hadat üzentünk, tulajdonképpen a törvénytelen fegyveressel, a politika arénájából kizáratott politikai ellenséggel állunk szemben. Ez az jelenlegi globális rend egy újabb aspektusa: nincsenek már háborúk, a régi, a szuverén államok közötti konfliktusok értelmében, melyekben bizonyos szabályok voltak érvényesek (a hadifoglyokkal szembeni elbánásra, bizonyos fegyvertípusok betiltására stb. vonatkozólag). Két típusú konfliktus marad: a különböző homo sacer csoportok közötti villongások - ‘etnikai-vallási konfliktusok', melyek erőszakot követnek el az egyetemes emberi jogokon, nem számítanak valódi háborúnak, és a nyugati hatalmak ‘humanitárius-pacifista’ intervencióit vonják maguk után - valamint az USA vagy az új globális rend egyéb reprezentánsai ellen elkövetett közvetlen támadások, mely esetben ismét csak nem valódi háborúkkal van dolgunk, pusztán ‘törvénytelen fegyveresek’ szegülnek ellen az egyetemes rendnek. Ebben a második esetben elképzelhetetlen, hogy bármely semleges humanitárius szervezet - a Nemzetközi Vörös Kereszt, például - közvetítsen a harcoló felek között, megszervezze a hadifogolycserét és így tovább, mivel a konfliktusban szereplő egyik oldal - az USA által irányított globális erő - már magára vállalta a Vörös Kereszt szerepét, mivel önmagát nem mint az egyik harcban álló felet, hanem mint a béke és globális rend közvetítőjét fogja fel, amely leveri a lázadást, és ezzel egyidőben humanitárius segítséget nyújt a ‘helyi népességnek’. Az ellentéteknek ez a riasztó egybeesése akkor érte el a csúcspontját, mikor is a Norvég Parlament egyik jobboldali képviselője, Harald Nesvik a Nobel Békedíjra kívánta jelölni George W. Busht és Tony Blairt, méltatván nevezettek döntő szerepét a ‘terror elleni háborúban’, így az Orwelli mottó, 'A háború az béke’, végre valósággá válik, és a tálibok elleni katonai akció úgy mutatható be, mintha pusztán a humanitárius se- MANAMANA szerkesztőségi faliújság, Ludwig Múzeum, 2002 augusztus.