Manamana (Cipó Galéria, Műcsarnok, Budapest, 2002)
az ■■■■amavaaai2 gélyek biztonságos célba juttatásának volna az eszköze. Háború és humanitárius segély így már nem igazán ellentétes egymásnak: ugyanaz az intervenció egyidejűleg mindkét szinten működőképes. A tálib rezsim megdöntése a tálibok által elnyomott afgán nép megsegítését szolgáló stratégia részeként mutatkozik meg, ahogy Tony Blair fogalmazott: 'Esetleg bombáznunk kell majd a tálibokat, hogy biztosíthassuk az élelemszállítást és elosztást'. Talán ez a kép a legbeszédesebb a ‘helyi népesség’ mint homo sacer helyzetének jellemzésére: amerikai repülőgép száll Afganisztán felett, és senki sem tudja, bombázni foge, vagy élelmiszersegélyt szór. A homo sacernek ez a koncepciója teszi lehetővé számunkra, hogy megértsük a szeptember 1I -et követően elhangzott számos felhívás lényegét, melyek az emberi méltóság és szabadság kortársi fogalmai alapelemeinek újragondolására szólítottak fel. Példaszerű ezen a ponton Jonathan Alter ‘Itt az idő, hogy a kínvallatásról gondolkodjunk’ című cikke a Newsweekben (2001. november 5.), az alábbi hangzatos alcímmel: "Ez itt egy új világ, ahol a túlélés érdeke esetleg már meghaladottnak tűnő technikák felelevenítését kívánja meg. Miután eljátszadozott azzal az izraeli elképzeléssel, hogy végszükség esetén legitimizálják a fizikai és pszichológiai kínvallatást (mikor tehát tudják, hogy a bebörtönzött terrorista olyan információkkal rendelkezik, melyek segítségével százak élete menthető meg), a szerző az alábbi végkövetkeztetésre jut: "Nyitva kell hagynunk bizonyos lépések lehetőségét a terror elleni harcban, mint például a bíróilag elrendelhető pszichológiai vallatásét. (...) Senki sem állította, hogy ez a dolog túl derűs lesz majd.” ... Bizonyos szempontból az Alteréhez hasonló eszszék, melyek nem állnak ki nyíltan a kínvallatás mellett, pusztán felvetik azt, mint lehetséges vitatémát, még veszélyesebbek, mint a nyílt állásfoglalások... Ha a kínvallatás kérdését elfogadjuk, mint vitaalapot, az egész szellemi környezet megváltozik, míg az a mellett való egyértelmű kiállás puszta excentricitás marad. Április elején, mikor az amerikaiak elfogták Abu Zubaydah-ot, az al-Qaida feltételezett helyettes vezetőjét, a ‘Meg kellene kínozni?’ - kérdés széles körű vita tárgyát képezte az amerikai médiában. Egyik, az NBC-n április 5-én közvetített állásfoglalásában maga Rumsfeld jelentette ki, hogy számára az amerikai életek védelme és nem az élvonalbeli terroristák emberi jogai élveznek prioritást, majd élesen támadta az újságírókat, akik ilyen jellegű fenntartásokkal éltek Zubaydah hogylétével kapcsolatban. Ezzel pedig tulajdonképpen zöld utat nyitott a kínvallatás előtt. Alan Dershowitz még sajnálatosabbnak festi le a jelenetet. Fenntartásai két pontban foglalhatók össze: 1. Zubaydah esete nem a ‘ketyegő bomba’ esete, vagyis nem nyert bizonyítást, hogy olyan részletek birtokában volna egy olyan, közeli terrortámadással kapcsolatban, mely elkerülhető lenne, ha az említett információkhoz kínvallatás útján hozzájutnánk. 2. Kínvallatása jelenleg törvényesen nem lenne védhető - ehhez először is nyilvános vitát kéne rendezni, majd alkotmány-kiegészítéseket tenni, és ezzel egyidőben nyilvánosan megfogalmazni, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben nem kívánja követni a Genfi Egyezménynek az ellenséges hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó pontjait. A paralegális 'biopolitika’ területén - ahol is az adminisztratív intézkedések fokozatosan átveszik a törvénykezés szerepét - az egyik legjelentősebb előzmény Alfredo Stroessner paraguayi rezsimje volt az 1960-as-70-es években, mely a kivételes állapot logikáját olyan abszurd szintre fejlesztette, mely mind a mai napig meghaladhatatlan volt. Stroessner uralma alatt Paraguay alkotmányos rendjét tekintve ‘normális’ parlamenti demokrácia volt, melyben mindenféle szabadságjogot garantáltak, mindazonáltal, mivel Stroessner szerint mindannyian a szabadság és a kommunizmus világméretű harcának szükségállapotában élünk, az Alkotmány teljes körű alkalmazását mindörökre elnapolták, és megvalósították a folyamatos szükségállapotot. A szükségállapotot négyévente egyetlen napra, a választások napjára felfüggesztették, hogy a kommunizmus valódi ellenfeléhez méltó 90%-os többségi szavazattal legitimizálják Stroessner Colorado Pártjának uralmát. A paradoxon annyi, hogy tulajdonképpen a szükségállapot volt a normalitás, míg a ‘normális’ demokratikus szabadság rövid időre megvalósuló kivétel. Ez a riasztó rezsim megelőlegezte a mi szeptember II. utáni liberál-demokratikus társadalmaink néhány jól kivehető trendjét. Vagy nem arról szól a mai retorika, hogy a terror elleni harc globális szükségállapota egyre inkább legitimizálja a törvény adta jogok felfüggesztését? John Ascroft friss állítása, hogy ’a terroristák Amerika szabadságát fegyverként használják ellenünk’ azt az egyértelmű következtetést hordozza, hogy a védelmünk érdekében korlátoznunk kell a magunk szabadságát. A vezető amerikai állami hivatalnokok, különösen Rumsfeld és Ascroft szájából elhangzó hasonló állítások, együtt az 'amerikai patriotizmus’ szeptember 1I -ét követő explóziójával, olyan légkört teremtenek, mely megfelel a szükségállapotnak, ami egyben lehetőséget ad a törvény adta szabályok, illetve az állam szuverenitása megőrzésének akadályát képező jogi korlátozások esetleges felfüggesztésére. Amerika mindenek előtt is, ahogy azt Bush elnök közvetlenül szeptember 1I. után kijelentette, háborúban áll. A baj ezzel éppen csak az, hogy Amerika nem áll háborúban, legalábbis nem a kifejezés hagyományos értelmében véve (a túlnyomó többség számára az élet megy tovább, és a háború állami ügynökségek kizárólagos üzlete marad). S miután így a háború és a béke állapota között sikeresen el lett mosva a határ, beléphetünk abba a korszakba, melyben a béke egyszerre szükségállapot is lehet... Mikor egy állami szerv szükségállapotot hirdet, ezt értelemszerűen egy elkeseredett stratégia részeként teszi, hogy így kerülhesse el a valódi vészhelyzetet, és visszaállhasson a ‘dolgok normális menete'. Itt meg kellene tanulnunk valamit Carl Schmitt-től. A barát/ellenség között különbségtétel soha sem pusztán egy tényleges/tényszerű különbség felismerése. Az ellenség értelemszerűen (egy bizonyos pontig) mindig láthatatlan: nem lehet közvetlenül felismerni, mivel olyan, mint bármelyikünk, ezért aztán a politikai harc legnagyobb problémája és feladata egyben felismerhető képet adni/előállítani az ellenségnek. (A zsidók a par excellence ellenségek, nem mintha elrejtenék valódi arcukat vagy körvonalaikat, hanem mert félrevezető megjelenésük mögött végül is nincs semmi.)... Schmitt az Einbildungskraft Kanti kategóriájára utal, a képzelet transzcendentális hatalmára, hogy felismerhetővé tegyük, az Ellenség logikai alakzatát sematizálnunk kell, el kell látnunk olyan konkrét jellemzőkkel, melyek a gyűlölet és a harc megfelelő célpontjává teszik. A Hidegháborús Ellenség képét szállító kommunista államok bukását követően a nyugati képzelet elveszítette hatékonyságát, és a zűrzavar évtizedébe lépett, keresvén az Ellenség rendelkezésre álló sémáit a drogbáróktól az ú.n. 'törvényen kívüli' államokban egymást váltó hadurakig (Szaddam, Noriega, Aidid, Milosevic), anélkül, hogy egyetlen képnél megállapodhattak volna; ez az imaginárius projekció csak szeptember 11 után nyerte vissza hatalmát, azzal, hogy megalkotta bin Laden, az iszlám fundamentalista és ‘láthatatlan’ hálózata, az al- Qaida képét... Ez már nem a Gonosz Birodalma, tehát nem egy másik, ellenséges területi entitás, hanem egy illegális, titkos, csaknem virtuális hálózat, melyben a törvénytelenség (bűnözés) megfelel a 'fundamentalista' etikai-vallási fanatizmusnak - és miután ennek az entitásnak nincs pozitív törvényes státusza, az új együttállás egyben a nemzetközi jog végét is implikálja, mely legalábbis a modernitás óta az államok közötti közlekedést volt hivatva szabályozni. Mikor az Ellenség képe “steppeli” egymáshoz az ideológiai terünk széttartó rétegeit (a Lacan-i point de capiton), akkor ez azért van így, hogy aktuális politikai ellenfeleink sokaságát egyesítsük. Ennek a logikának engedelmeskedve a sztálinizmus azért hozta létre a Imperialista Monopoltőke ügynökséget 1930-ban, hogy bebizonyítsa, a fasiszták és a szociáldemokraták ('szociálfasiszták') ‘ikertestvérek’, a ‘monopoltőke jobb és bal keze’. A nácizmus azért konstruálta meg a 'plutokrata-bolsevik öszszeesküvést', hogy képét adja a közös ágensnek, mely a német nép jólétét fenyegeti. A “steppelés” (capitonnage) tehát az az operáció, mellyel az ellenfelek sokaságából egyetlen ágenst azonosítunkMANAMANA szerkesztőségi faliújság, Ludwig Múzeum, 2002 augusztus. SZEPTEMBER 11. UTÁN