Reflexinger (Műcsarnok, Budapest, 2003)

A Műcsarnok meghívja a REFLEXINGER című kiállítás megnyitására. A kiállítást megnyitja: Tolnai Ottó, 2003. június 17-én, kedden délután 6 órakor. Kiállítók: Bozsé András, Csontó Lajos, Gerhes Gábor, Jokesz Antal, Halas István, Haris László. A kiállítás megtekinthető: 2003. augusztus 3-ig. Nyitva: naponta 10-től 18 óráig, csütörtökön 12-20 óráig, hétfőn zárva. RI E N F XG L E E R x R NyE G L F­­E­­L­ R X E 1 X RN1 EG N F E G L R E E R X R 1E R NF E G L F E E L RX E 1 X RN 1 E G N F E G L R E E R XR 1E R N F E G L F EE L R X E 1 X R N 1 E GN F E G L R E E R XR 1 E R NF E G L F E E L R X E 1 X RN 1 E GN F E G L R E E R­­ X Jr N G E R R E F E R L F E L R X E E 1 X F N 1 L G N E E G X R E 1 R N R G E R E F E R L F E L R X E E 1 X F N 1 L G NE E G X R E 1 R N R G E R E F E R L F E L R X E E 1 FN 1 L G NE E G X R E 1 RNR GE R ec L R E X F 1 L G N E E G X R E 1 RN G E R Hat művész friss munkáit láthatjuk a Reflexin­ger kiállításon. A kiállítás kurátora, Gelencsér Rothman Éva az eltérő utakon járó művészek munkáiban egymással párhuzamba vagy el­lentétbe állítható vonásokat talált, ezért a Mű­csarnok három termében két-két művész anyagát a következő párosításban szerepelte­ti: Bozsó András naturalista szemléletének pendant-ja Csontó Lajos kifinomult, játékos konceptualizmusa, Halas István szimbolikus ikerképeinek színes, élesen kontúros, realista világát Haris László nonfiguratív, mikrokozmo­szokat megjelenítő, fekete-fehér, sfumatós ké­pei ellenpontozzák, Gerhes Gábor érzéki, egy­ben mértanias realizmusát Jokesz Antal a pil­lanatot és az állandóságot, a múltat és a jelent együtt felmutató, pop artos színvilágé, medi­tatív hiperrealizmusa egészíti ki. A művészekkel készített körinterjúban két fő kérdésre kerestem választ: lehet-e a „reflex" pillanatát az alkotófolyamatban ihletettség­­nek, a cselekvés pillanatának nevezni, és egyénenként milyen impulzus hozta és hozza létre, valamint a digitális technika miként ha­tott az alkotók műveire, szemléletére. Mindenki a neki tetsző módon válaszolt kérdé­seimre; volt, aki személyesen, diktafonra mondta el gondolatait, legtöbben digitális úton, e-mailben válaszoltak, Halas István egy „Falas" nevű file-t küldött. MI VÁLT KI a művészben olyan ingert, hogy úgy érezze, reflektálnia kell? Gondolati, filozófiai probléma? Politikai, történelmi? Érzéki, és mi­lyen jellegű? Nosztalgikus érzések? Esetleg va­lakivel (kivel?) folytatott beszélgetés? Techni­kai probléma köré épül a mű? Ihletett pillana­tait hogyan tudná megfogalmazni szavakban? Csontó Lajos: Az lenne az ihletett pillanat, amikor úgy érzem, hogy reagálnom kell valamire? Ami­kor meg kell szólalnom, mert nem hagyhatom szó nélkül? Ilyen direkt módon nem szoktam a dolgokra gondolni. Csak később tudatosul ben­nem, hogy egy kép elkészítésével valamire ref­lektáltam. Lehet, hogy ez baj, mert az ember fö­lösleges vagy hibás dolgokba is könnyen bele­sétál. Tehát, a felsorolt kérdés mindegyike lehet ok, sőt biztos, hogy még sok egyéb is van. Haris László: A rátalálás, az ihlet néha pillanat­szerű, máskor viszont hosszas keresgélés után találom csak meg a valóban fontos részletet egy érdekesnek tűnő környezetben. Mindkét esetben azonban a felvételkor már lényegében kész a végső kép. A festményrészletek fotózása valójában meditációs folyamat. A festményben, mint egy tájban bolyongva, keresem azokat a különleges helyeket, ahol a magától alakuló, a természetes és a mesterséges, az erőszakkal alakított formák egymással harcban vagy éppen harmonikus egyensúlyban vannak. Ha megtalá­lom, akkor érzem, hogy történt valami, amit le kell fényképezni, ami méltó a megörökítésre. Gerhes Gábor: Egy tagadással indítanék. A művé­szeti alkotás nem levezethető képlet, mint egy matematikai tétel. Ez okozza örök bizonytalan­ságát és egyben állandó befejezetlenségét. Ha egy mű létrejöttének körülményeit vizsgáljuk, be kell érnünk újra és újra elkezdett egyszerű - vagy többszörösen összetett - mondatokkal, melyek állandóan változó féligazságokat tartal­maznak. A mondatok végei nem következnek az elejükből, vagy éppen homlokegyenest ellenté­tei azoknak. Vannak ritka pillanatai a koncentrációnak és az érzékenységnek, mikor valami összejön. De be­le kell törődni: a művész mindig magáról beszél így vagy úgy. És a mű - az egyestés szerető - a saját életét éli. Gondolhatjuk, hogy az alkotás spirituális tevékenység, de valljuk be, saját ma­gunk pénzben kifejezhető egyenlegére utalunk mindig! Ez megható és persze ijesztő, egyéb­ként OK. „Felméréseink szerint a fogyasztó (úgymint a művészeté is! /saját megjegyzés/) három dologra vágyik: biztonságra, érzelmi és esztétikai élményekre” (B. Guilbaud). Amúgy nekem a biztonság tetszik a legjobban. Rejtvé­nyekkel és kérdésekkel többet találkozunk, mint megfejtésekkel és válaszokkal. Jokesz Antal: Kezdetben természetesen saját gondolatait kutatja az ember, én kifejezetten saját identitásom meghatározására kezdtem fényképezni. Nagyon hamar rájöttem, hogy ha a fényképezésen keresztül közelítek a külvilág­hoz vagy akár a saját érzéseimhez, az így kiraj­zolódó képnek legalább annyi köze van az al­kalmazott technológiához, mint magához a le­képezett valósághoz. Kérdéseimet tehát egyre pontosabban tettem fel annak a médiumnak a tulajdonságait illetően is, amelyet használtam. A kapott válaszokba - szinte ösztönösen - be­lekerülnek azok a személyes, akár érzelmi mo­tívumok is, amelyek azután kisebb-nagyobb tit­kokat is elárulnak az úgynevezett valóságról. Az utóbbi években saját, negyedszázaddal ezelőtt exponált képeimet dolgozom fel újra és újra különböző technológiákkal: az eredetileg fekete-fehér negatívokat új kivágásban nagyí­tottam képpé, vagy félszáz éves műtermi tech­nikával, kézzel és ecsettel színeztem. Később a negatívok digitalizálásával számítógéppel is feldolgoztam ezt az anyagot, színeztem, és a mai „hétköznapi” látásmódnak megfelelően a reklámok, óriásplakátok vagy a plazmatévék képarányaiba torzítottam. Bozsó András: Régen, amikor még saját ütemem­ben dolgoztam, mindig végiggondoltam, hogy vajon az elképzelésem technikailag megvalósít­ható-e, vagy sem. A fotózás nagyon korlátozott, egyszerű dolog, véges eszközökkel lehet benne dolgozni. S ezeket a véges eszközöket igyekez­tem kiforgatni. Ez lehet, hogy szebben hangzik, mint amit valójában tettem, de akkoriban ezt így fogalmaztam meg magamnak, és így is éreztem. És akkor se sokat fényképeztem. Talán 10-15 képet csináltam pár év alatt. Baromi rit­kán nyúlok fényképezőgéphez, s ez azóta se változott. Talán csak az változott meg, hogy félévente, évente felkérnek, hogy vegyek részt egy-egy kiállításon. Ezeket a kiállításokat félig­­meddig külső kényszerként élem meg. Kevés technikai probléma érdekel: a negatív, a pozitív mibenléte, az idő. Mostanában inkább hétköz­napi fotózással foglalkozom, amiből megélek. Amely eszközeit tekintve hasonló, de egyébként teljesen más világ. Feletlenek bennem gondola­tok, hogy mit szeretnék megcsinálni, majd en­nek egy töredékét valósítom meg. AZ IHLETETT PILLANAT és a megvalósult mű kö­zött milyen út húzódik? Haris László: A felvétel elkészítése után egészen minimális manipuláció következik, ami csak a nagyítás tónusainak alakítására szorítkozik. A technikai kivitelezés lépései időnként nagyon hosszúra nyúlnak, mert függenek az anyagi le­hetőségeimtől, és ezek nagyon szűkösek. Van­nak 1996-os felvételeim is, amelyeknek a na­gyítását még nem tudtam megoldani. Képeim lényeges eleme a nagy méret. Az eredeti 4x5 inches negatívot nagyítógéppel nagyítom meg

Next