Reflexinger (Műcsarnok, Budapest, 2003)
BOZSÓ András 1960. október 15-én született Veszprémben 1992-1995 Pécsi József-ösztöndíj 1995 Országos Fotóbiennále -I. díj, Budapest 1996 X. Esztergomi Fotóbiennále - fődíj, Esztergom 1999 Sinar, nagy formátumú fotópályázat - II. díj 2000 ARC. Óriásplakát-pályázat - fődíj és közönségdíj, Budapest Nemzeti Kulturális Alapprogram ösztöndíja 2001 HUNGART Alapítvány ösztöndíja Válogatás az egyéni kiállításokból 1991 Liget Galéria, Budapest 1995 Bolt Galéria, Budapest 1996 Down-Town, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros 1997 Portrék. Kortárs magyar fotográfia. Janus Pannonius Múzeum, Modern Képtár, Pécs 2000 Életnagyság. Vintage Galéria, Budapest Válogatás a csoportos kiállításokból 1988 Fiatal magyar fotó. Galerie Treptow, Berlin 1989 Fotómodell. Szombathelyi Képtár, Szombathely 1993 Camera Obscura. Nemzetközi fotókiállítás. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét 1994 Csoportkép. Első Alkotócsoport kiállítása. Vigadó Galéria, Budapest 1996 X. Esztergomi Fotóbiennále. Vármúzeum - Rondella Galéria, Esztergom 1999 Made in Hungary. Museum for Photography, Antwerpen (Belgium) 2001 Go Europe / The Kaleidoscopic Eye. Photomuseum, Braunschweig (Németország) 2002 The View from Here. Ludwig Múzeum Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest - Milyen viszonyban vagy a fotón kívüli más művészeti ágakkal? - Hogy képeket fogok csinálni, azt mindig tudtam, de mindössze néhány koncepciót gyártottam. A fényképezésbe úgy csöppentem bele. Bár volt egy-két konkrét elgondolásom, sőt egy éve gépem is volt már, amit persze még nem használtam, amikor egy szociológiai vizsgálódás segédmunkásaként vállalhattam fotózást. A fotó gyakorlata egyszerű, hamar képpé lett az elgondolás. Azóta fényképezek, betagolódtam, ma nekem ez a legfontosabb. De hogy a kérdésre válaszoljak, néha muszáj szembesülnöm azzal, hogy mindez a festészet helyett való, hogy az talán igazibb dolog, direktebb és szabadabb, és a fotónál nagyobb erejű. - Nem azonos komplettségű az egyedi fénykép a festménnyel? - Sehogy sem, vagyis hogy nem tudom. De első közelítésben semmiképp. Konkrét példák aztán ezt folyamatosan cáfolják. A fotó technikája sok mindent megold, ha valaki gépet fog a kezébe, abból menthetetlenül fénykép lesz, ez etikailag leértékeli a fotót, ami belülről persze megint másként néz ki. Fontosabb, hogy a fotó mint kép túlzottan reális, annak is kell lennie, hisz a dolog lényege éppen ebben áll, ezzel nekem mégis sok bajom van. A kérdésedben benne volt az egyediség is, márpedig a fotó egy nagyon személyes fizikai belenyúlástól válhat csak igazán egyedivé, de akkor meg pont ott vagyunk a fotó és festészet határán. Talán nem is kéne egybevetni a kettőt, mások a szabályok. Én a fotót ismerem, festeni nem tudok, ennél is rosszabb, hogy zenélni sem, de azért jól érzem magam a bőrömben. - A kép szerinted tehát olyan keretezett sík felület, ahol az objektív látványalapot szubjektív önkények mozgatják vagy inkább valami más? - Az a fotó, amiről mi itt beszélhetünk, annyira kép, hogy mint látvány egyébként, más formában nem is létezik. A legvadabb dokumentaristák is ezt a képet veszik célba, csak a módszerük más, a deklarált szándék. De a kép a fontos, hacsak nem tényleg igazán ártatlan valaki. Magam többnyire úgy fényképezek, hogy előre kigondolok egy fényképezési szituációt, a kép technikáját, csak ezután keresem meg hozzá a képeken majd megjelenő valóságelemeket. Kissé túlzóan azt mondhatnám, előbb van meg a kép, semmint az ábrázoltja, merthogy számomra sokszor maga az eljárás a legfőbb képalkotó. Itt van az, amikor zavar a fotó realitása, hogy mondjuk egy tárgy nagyon megfelelne, csakhogy túl sok jelentéssel bír. Ha aztán akad megfelelő, akkor mindez jótékonyan működik, a fényképen szereplő dolog hozza a jelentéseit, de azért nekem az a fontos, hogy beépüljön a szerkezetbe. Ha valaki hagyományosan fényképez, a különbség nem lényegi, talán csak több látvány felel meg a technikának. Miltényi Tibor Bozsó András fotóiról Néhány évvel ezelőtt készítettem egy interjút Andrással, melyből két gondolatára élénken emlékezem azóta is. Az egyik, hogy nem érezte igazán hivatásának a fotóművészetet, a másik pedig, hogy főleg a technikák felől közelít e művészeti ághoz. Nem értettem egyik kijelentését sem, pontosabban nem tudtam beazonosítani képeinek minőségével és karakterével. Azóta is sokszor eszembe jutottak azok a szavak. Hogy mi az ember valódi hivatása ezen a földön, annak megfejtése valószínűleg mindenkinek életre szóló feladvány. Mindenesetre ha ezt problémaként éli át, jelzi, hogy jó úton jár önmaga felé. Az alkotás szempontjából pedig valószínűleg kifejezetten szerencsés pozíció ez, hiszen ezáltal megkerülhető a mindig fontosat mondani akarás görcse és pátosza. S talán épp az így spontán módon szabadjára eresztett kreativitás találja meg magát a változatos technikákban. A történet rendszerint ezen a ponton mélyül el, mivel az ilyen módon létrehozott képek - ahogy az itt látható anyag esetében is bonyolult és nagyszabású esztétikai jelentésekkel terhesek. A kiindulópont itt a camera obscura, vagyis az ősfényképezőgép azon jellegzetessége volt, hogy mélységélessége gyakorlatilag végtelen. Ezáltal kiegyenlíti a térviszonyokat, s egyfajta „természetes nagylátószögű” hatást kelt. Az előterek apró tárgyakból berendezett szürrealisztikus romvilága így azonos léptékben és egynemű vizuális minőségként ábrázoltatik a hátterek turisztikai látványkliséivel. Leginkább apokaliptikus képeslap-parafrázisok tehát, melyeken a tereken kívül az idő is megzavarodott. A lyukkamerával tudniillik csak múlt időben lehet fényképezni, így az a makacs és könyörtelen nosztalgia, ami ezt a képfajtát áthatja, szinte halálos, amennyiben végképp elmossa az idő amúgy is zavaros kereteit. Olykor változik a díszlet: a budapesti nevezetességek helyén a lepusztult, külvárosi rémület tűnik fel. Egyre kevésbé adják meg magukat a játékos-groteszk olvasatnak e depresszív, régi várostájak. Eltévedtünk térben és időben, s kezd fülsiketítővé válni a csend. Az elpusztult civilizáció, az elsüllyedt város jövőbeli romhalmaza a múlt felől tekintve fenyegető látomássá áll össze. Emil Cioran román származású francia filozófus írja: „Messze tűnt tavaszokról álmodtam, Napról, amely csak a hullámzó tenger habjára vetül s a születésemet elnyelő feledésre. Napról, amely ellensége a földnek, s a betegségnek, hogy az ember bármerre jár, mindenütt csak elvágyódásra lel. Ki mérte ránk e földi sorsot, ki láncolt ehhez a mogorva anyaghoz, amely kővé dermedt könny ugyan, de a mi sírásunk megtörik rajta, mert emez az időben született, míg amaz valamikor az idők kezdetén hullott alá, amikor Istent először járta át a reszketés. Gyűlöltem ezen a bolygón a delet és az éjfélt, olyan világ után epedtem, ahol nincs éghajlat, nincsenek kijelölt órák, és ismeretlen a félelem is, amely kitölti őket. A Semmi földrajzát kerestem, megannyi ismeretlen tengert, egy másik Napot, melytől idegen a terméketlen nyarak botránya, a kétség óceánjának ringását kerestem, amiben elmerülnek a szigetek, azt a folyékony, kábító, édes végtelent, amelynek elege van a tudásból.” Miltényi Tibor (Elhangzott Bozsó András miskolci kiállításának megnyitóján, 2001 januárjában) Beszélgetés Bozsó Andrással a fotóról_______