Reflexinger (Műcsarnok, Budapest, 2003)

teres nagyságúra. Újabb kópiáim, melyek mé­retei jelentősen meghaladják az egy métert, már tintasugaras nyomatok. Ezek elkészítésé­hez szükséges volt a digitális technika köz­­beiktatására (szkennelés, számítógépes feldol­gozás, nyomtatás). Csontó Lajos: Nem tudom, hogy milyen hosszú az út; néha, amikor eszembe jut valami olyan, amit fontosnak tartok, hamar elfelejtem, máskor leírom, és utána felejtem el. Azután elő-előjön­­nek az idők folyamán, és ha egyre többet je­lentkeznek ilyen vagy olyan formában, abból előbb vagy utóbb valami tárgyiasult dolog lesz. Jokesz Antal: A képkészítésbe már a 70-es évek végén bevontam a véletlent és az esetlegessé­get, mint a „kitüntetett pillanatok” moz­gatórugóját. Éppen ez a felismerés világított rá a képkészítés paradoxonjaira. Ma már minden sarkon és lépcsőfordulóban ránk mered valami­lyen folyamatosan működő kamera, egyre ki­sebb értéke van már az úgynevezett „termé­keny pillanatnak”. Számomra ezek a termékeny pillanatok egyre inkább gondolkodási folyama­tokká tágulnak. Bozsó András: Most éppen lelkes vagyok, mert kigondoltam egy mű koncepcióját, de még nem tudom, úgy működik-e, ahogy azt elvárnám. Azt hiszem, igen. Biztosan szerencsésebb, ha vala­ki szorgalmas, és egy-egy témán sokat dolgo­zik. Én egy dolgot végigviszek, és többet nem foglalkozom vele. Nem szoktam próbákat csi­nálni, több verziót sem, hogy hogyan nézne ki jobban. Ha elgondolok valamit, megpróbálom lezavarni, és ez mindig sikerült. Amíg persze nem látom, hogy a dolog működik, addig mindig félek - eddig szerencsém volt, azt hiszem. Az alkotást kényszerként élem meg, persze rengeteg öröm is van benne. Például erre a kiállításra is készítettem egy számítógépes „vázlatot”, aminek a megvalósítása elkezdett nyomasztani. Azután eszembe jutott egy másik korábbi tervem, amit szintén nagyon szerettem volna létrehozni. Ez most rettenetesen izgat, régóta félek, hogy valaki megcsinálja helyet­tem, annyira kézenfekvő, és benne van a leve­gőben. Merőben más jellegű munka lesz, mint amit eddig csináltam! A MÁSIK KÉRDÉSCSOPORT a digitális technikát érinti, amely az utóbbi 15 évben sokkol, vonz, befolyásol minket. Mennyiben változtatta meg munkastílusát a kompjuter? Mire használja a kompjútert? Milyen érzelmi, gondolati, etikai problémákat vetett fel az Ön számára? Elbűvöl­ték-e a kompjúter által lehetővé vált fotómani­­pulálási lehetőségek? Csodás találmánynak látja, avagy egy újabb „Teufelszeug”-nak (ördö­gi eszköznek) tartja? A jövőt látja benne, avagy zsákutcát? Csontó Lajos: A számítógép megkerülhetetlen lett, pontosabban el lehetne kerülni, de minek, amikor sok dolgot egyszerűsít, gyorsít. A vég­eredmény, a kép a lényeges, és nem az, hogy miként állítjuk elő. Persze a számítógépes munka is rengeteg problémát vet fel, de a já­ték szinte korlátlan lehetősége­­ az jó. Ezerfé­le változatot készíthetek rövid idő alatt, és el­­dönthetem, hogy melyik jó, melyek nem. Ez ta­lán kifejleszt az emberben egy olyan képessé­get, hogy pontosabban és rögtön meglássa a helyesnek tűnő megoldást. Számítógépet hasz­nálok mindenhez, amihez lehet. Természetes és gyakorlati a viszonyunk egymással, nincs érzelmi kapcsolatunk, bár az autóját is szeret­heti az ember. A számítógépet nem tartom ördöginek, csupán eszköznek, az ördögi bennünk van, és nem a technikában. Minden gátlástalanul és erkölcs­telenül használt médium kárt okoz az ember­nek, olaj/vászonnal is lehet kárt okozni. A fotó­manipulálás csak eszköz, öncélú használata hamar kiábrándítja az embert. A számítógép már a jelen, a jövője olyan, mint egyre-másra felbukkanó kényelmi újításoknak az életünkben, a lényeg 10-15 éve már meg­történt. Jokesz Antal: Nem értem, hogy miért élethalál­­kérdés a kizárólag technológiai szinten zajló analóg-digitális vita. Maga a „vita” persze több szinten is létezik. Az igazán izgalmas része azonban megelőzi a technikai, sőt az esztétikai szintet is, és általában a valóság reprodukálha­tóságának már-már filozófiai kérdését fesze­geti. Ha egy kép nézése kapcsán kizárólag csak felszíni, technológiai kérdésként merül fel, annak a képnek valójában teljesen mind­egy, hogy digitális vagy analóg. A képcsinálási technológia eljutott abba a stádiumba, hogy a kép felületéről már csak a szakemberek - vagy már ők sem - tudják megkülönböztetni a ké­szülés feltételezhető technológiai rétegeit. A digitális technológiában már nincs olyan fix pont, mint az analógban a negatív film, holott jól tudjuk, a negatív és az egész expozíciós el­járás eddig is számtalan manipulációs lehető­séget tartalmazott. A változás most abban áll, hogy a manipulálás lehetősége kikerült a labo­ratóriumok világából, és senki sem fog mik­roszkóppal rohangálni, hogy a percenként ez­rével szemünkbe ötlő képek előállítási techno­lógiáját elemezze. Ha valakinek tollal írunk, az nem ugyanaz a le­vél lesz, mint ha írógéppel írnánk, hogy a szö­vegszerkesztőről ne is beszéljünk. Másképpen fényképez az ember egy digitkamerával, mint egy analóggal, ahogy eddig is másképpen használtunk egy turista kompakt gépet, mint egy távmérős Leicát vagy egy tükörreflexes Nikont. Ha személytelenül akarom kifejezni, mostanában analóg módon exponált képi ele­mek metaforateremtését vizsgálom digitális térben, közben persze élvezem az idősíkok összecsúszását is. A számítógéppel képeket csinálok, akár egy na­gyítógéppel, belenyúlok a színekbe, ahogy koráb­ban a festékkel és ecsettel, vagy idősíkokat ren­dezek át vele, ahogy korábban a kettős expozí­cióval. A sokat emlegetett „manipulálás” már az­zal elkezdődik, hogy ráfogjuk valakire vagy vala­mire a kamerát. Ennek a folyamatnak számos analóg és digitális állomása van, azonban az „el­­bűvölés” egyáltalán nem művészeti kategória, így ez nem is érdekes. A hitelesség és dokumentum fogalmát azonban - és ezáltal a valósághoz fűző­dő viszonyunkat is­­ ideje lenne kicsit felülvizs­gálni. A képi valóság sem térben, sem időben nem állandó, hiszen az nem más, mint a folyama­tosan változó metaforák viszonya. Sem a techno­lógia, sem a metaforarendszer változása nem függetleníthető egymástól, mert ezzel szakadunk el végképp a „hiteles valóság” illúziójától. A digitális technológia nem a jövő, hanem a mindennapi jelen. Abszolút természetes esz­köznek tartom. A zsákutcák minden technológiában rendelke­zésünkre álltak eddig is, miért éppen ebben ne lennének? A képelőállítási technológiák és a képek mennyiségi robbanásával nem a konkrét képek, hanem az uralkodó képi technológia mint vizuális közeg változtatja meg a konkrét képekhez fűződő viszonyunkat. A digitális technológia kicsit módosít az időér­zékelésünkön is, ahogy a korábbi képi techno­lógiák, a fotó, film vagy videó is ugyanezt tette a megjelenésével. Gerhes Gábor: A tamagocsi temetőhöz Japánból jöt­tek érdeklődők Dunaszekcsőre, azután a temető magától meghalt, és nem emlékszik már senki rá, csak Pazaurek Dezső, György, meg Szuhay Péter. Mindig a tartalom határozta meg a formát, a digitá­lisat is. A kőfejsze sem okozott elméleti problémát, a technikai fejlődés szükségszerű menete volt. Bozsó András: Volt egy kiállításom, ahol nagyon rossz negatívokkal dolgoztam, és a legegysze­rűbb volt digitális technikával rendbe rakni az anyagot. A mostani kiállítás eleve digitális tech­nikával jöhet csak létre. De én inkább ortodox fényképésznek tartom magam. Az új technológiára leginkább a szakmai mun­kámhoz van szükség, mert már mindent digitá­lisan kell készítenem, és kevesebb vele a mun­ka, mintha manuálisan csinálnám. Másrészt a digitális technika olyan anyagi követelménye­ket állít a fotósok elé, hogy félek, ezt az aka­dályt nem fogom sikerrel bevenni. Sokkal, hogy egy olyan technikai színvonalat kell tartanom, amihez nincs bevételem. Nem lelki vagy etikai kérdések foglalkoztatnak, ha­nem az anyagi akadályok bosszantanak. Haris László: Mérnökként, de a tudományok iránt érdeklődő művészként is az a véleményem, hogy a számítástechnika az emberiség legna­gyobb találmányai közé tartozik. A tűz, a kerék feltalálásához mérhető a jelentősége. Hogy tu­dunk-e vele normálisan élni, az persze súlyos probléma. A kérdésre, hogy jövő vagy zsákut­­ca-e a digitális technika, a válaszom az, hogy egészen biztosan a jövő, de ez a jövő, lehet, hogy zsákutca. Rajtunk múlik. HOGYAN TEKINT A DIGITÁLIS KAMERÁKRA? Mire használja? Milyen mértékben szeretne ez irány­ban fejleszteni? Mi lesz a sorsa az analóg fény­képezésnek? Csontó Lajos: Digitális fényképezőgépek vannak, és jó, hogy vannak, mert egyszerűbb, olcsóbb velük a fényképezés. Bár ez még messze nem jobb az analóg fényképezésnél, de csak idő kérdése, gondolom. Csak ritkán használom, főleg alkalmazott mun­kákhoz, mert nincs ilyen gépem, nem elvi okok­ból. Szeretnék egy mindennél kisebb, minden­nél többet tudó és minél olcsóbb darabot. Re­mélem, hamarosan találkozom vele! Ahogy egyre jobb lesz a digitális gépek minősé­ge (és lesz nekem is egy), úgy az analóg fény­képezés lassan kikopik az életemből. Bár már a szkenner gyakran többet foglalkoztatott eszkö­zöm, mint a fényképezőgép. Haris László: Számomra akkor vált igazán érde­kessé a digitális fotótechnika, amikor megjelent az első archív pigmentnyomatot készítő nyom­tató, az Epson Photo 2000P. Azóta használok filmszkennert, számítógépet és nyomtatót. Di­gitális kamerám még nincs, de biztosan lesz. Bozsó András: Az újabb munkámat egy kölcsön­vett profi digitális kamerával készítem. Fotóz­hatnám ugyan az anyagot filmre is, de a digitá­lis géppel időt nyerek, nem kell beszkennel­­nem. Örömmel üdvözölném azt a tündért, aki nekem mindent elérhetővé tenne: a hordozható digitkamerát stb. Használom a digitális techni­kát, mert jó dolog. De ha belegondolok mint művész, sokkal inkább szeretnék régi kémiai eljárásokat elsajátítani. Lusta vagyok, pedig ré­gi vágyam, hogy ezeket megtanuljam. Jokesz Antal: Vegyesen használom az analóg és digitális technológiát, mindenfajta görcs nélkül. A görcs ma is inkább a műtárgypiac egy részét gyötri és azokat, akik eddig is technológiaide­gen vagy anakronisztikus üzeneteket próbáltak fényképekbe gyömöszölni. Persze a hívó és fixír illata bennem is nosztalgikus érzéseket éb­reszt, de nem rémülök meg akkor sem, ha egy képet nagyítva szemcsék helyett pixeleket lá­tok. Viszont az is igaz, hogy ma már nem úgy tekintek egy fényképre, mint tíz vagy húsz év­vel ezelőtt, ahogy természetes az is, hogy a ké­pi kommunikáció sem ugyanazt a helyet foglal­ja el az életünkben, mint néhány évtizeddel ezelőtt, mert az új képi médiumok a gondolko­dás módját is mindig megváltoztatják. Egyáltalán nem rohanok a technikai újdonságok után, ennek persze a mai tempót illetően anya­gi okai is vannak. Nem felejtettem el a filmhívás folyamatát sem, és van még festékem meg ecsetem is. Egerem is van persze, de egyelőre macskát még nem kell beszereznem... Felelős kiadó: Dr. Fabényi Julia, a Műcsarnok főigazgatója A kiállítás kurátora és az újság szerkesztője: Gelencsér Rothman Éva Terv: Csontó Lajos MŰTEREM 32 darab van a szobám falán, ebből csak öt van fotópapíron, a többi vagy nyomdai termék, nyo­mat vagy eredeti festmény, grafika és egy pe­rec. 2 hamis Mattis-Teutsch-linómetszet, 2 Dü­rer (ugyanarról az önarcképről készült két kü­lönböző képkivágású képeslap­­ (fig. 6. és fig. 7.), 1 Tandori színes ceruzarajz (kevesebb több lenne, de így színesebb felirattal), 1 Várnagy­festmény (fejpályaudvar) tartalék lekváros ke­nyérrel (fig. 3.), 1 Deák Botond írógéppel írt ké­zirata, 1 Halász Máté-tollrajz, 1 Olescher-fest­­mény, 1 Bodó - színes ceruzarajz, 1 Petrás Ist­­ván-fénykép egy szoborról (fig. 13.), 1 félig Megyik-reprodukció, 1 képcímlista, 1 Apolli­­naire-képvers barna csomagolópapírra vörö­ses-barnás színnel nyomva, 2 képeslap (a brüsszeli Hotel Hannon és a kerekes kará­csonyfa), 1 diagram az anyagi helyzetemről 1997 októberéből, 1 2003-as naptár, 1 Nagy Tamás-fénykép, 1 tipométer-fénymásolat, 1 Halász Minka - színes tollrajz, 1 Bege Nóra-kép és 6 darab Halas. A hat Halasból kettő digitális kamerával készült felvétel tintasugaras nyomata. A kettőből az egyik, a régebbi feketéje már nem is annyira fekete, megy a bíborba (fig. 18.). A maradék négyből kettő rendes fénykép, az egyik színes, a másik fekete-fehér, és az ablakom látható rajta. Van még egy alaprajz a Kossuth-beli műteremről, illetve annak reprója (fig. 19) és a Jókedv című munka a „Kiemelés tőlem”-ből, ami nem más, mint egy 9x17 cm-es papírlapra felírt jókedv szó h.p. szignóval kiegészítve (fig. 20.). Bege Nóra fényképének reprodukcióját (fig. 25.) a Magyar Nemzetből vágtam ki. Egy csoportkép. Képünkön látássérült kisiskolások, ez van aláírva. A kép nekem pontosan szemma­gasságban, szépen bekeretezve lóg a falon, munka közben folyamatosan a látóteremben, közel a számítógép képernyőjéhez. A naptár (fig. 28.) és a diagram (fig. 29.) mögöttem van, így sajnos nem látszik a képen. Nagy Tamás fényképe (fig. 16.) 8x10 cm-es. A két Dürer­ t és az Apollinaire-t (fig. 1.) kivéve a nem saját képeket a szerzőktől kaptam, a két Mattis-Teutsch pedig igazi saját készítésű ha­misítvány. Halas István MŰCSARNOK kunsthalle I budapest A MŰCSARNOK FENNTARTÓJa hm rrf NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA Szepesi Anna

Next