Hencze Tamás festőművész kiállítása (Kogart Ház, Budapest, 2004)

2­3­4 Bevezető Hencze Tamás kiállításához Hencze Tamás művészetével kapcsolatban szokatlannak tetsző, tiszta közmegegyezés alakult ki az el­múlt évtizedekben: pályáját következetes, fordulatoktól nem zaklatott, szinte egyenes vonalú útnak tart­ják az elemzők. A nyolcvanas évek elejére hivatkozva olvashatjuk: „Hencze Tamás művészete ugyanaz maradt."1 Az évtized végén rögzült helyzetet illetően pedig: ....festészete a 20. századi magyar képzőművészet egyik legtisztább, legkövetkezetesebb és legaszketikusabb jelensége.”2 „Hencze (...) a sa­játtá tett vizuális molekulát éppen csak egész picit igazította az idők folyamán. Éppen csak megrefor­málta az egyik képépítési rendszert a másikéhoz képest. A változások szinte elhanyagolhatóak...”. Majd éppen tíz év múlva: „Az egyre terebélyesedő életmű monolitikus törzséhez képest igazán csak nüansznyi módosulás” figyelhető meg. „Feltehetőleg radikális változás a jövőben sem fog bekövetkezni.”­ Hasonlóképpen - állandó jelzők gyanánt - kristályosodtak képeire az olyasfajta fogalmak, mint a hűvösség, kimértség, távolság­tartás, tisztaság, objektivitás, személytelenség; s mindez, elvileg természetesen, egy másodpercig sem vitatható módon, joggal és logikusan történt így. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Hencze első „nagy” korszaka - 1966-67-től 1982-ig - olyan súllyal és olyan idióma-teremtő erővel „nyomult be” a magyar képzőművészetbe, ami példa értékű, s ezalatt a szokatlanul hosszú idő alatt művészete látszólag valóban alig változott, sőt, annyira nem, hogy a későbbi munkái is, sokak szemében, ennek a periódusnak a reflexeként tükröződött sokáig, némely interpretátora máig is így gondolja. Ugyanakkor képei jóval ke­vésbé verbalizálhatóak, mint kor- és pályatársai munkái: például Keserű Ilona vagy Nádler István érze­lemgazdag absztrakcióját „dramatizálni” mindig is hálásabb és látványosabb feladat volt, de még Bak Imre festészete is bőségesebb kommentárt vonhatott magához, mint Henczéé, már csak azért is, mert Bak, akárcsak például és többek között Maurer Dóra vagy Jovánovics György, írásaival is segítette az elem­zést. Hencze azonban (direkt módon) következetesen kerülte a narrativitás külső formáit; semmilyen szin­ten vagy eszközzel nem körítette képeit (még a címadással sem), melyek így nem lettek, mert nem lehet­tek „ablakok”, tükrök, allegóriák... Hencze egyszerre tágasan és szűkre fókuszálva, pontosabban zártan gondolkodott és gondolkodik; képei távlatos dimenziókat nyitnak meg monoton ismétlődésben: pontosan és kizárólag a festésre - s nem an­nak vagy bármi másnak az ábrázolására - koncentrál, miközben, úgy tetszik, egyetemesen nyitott, a szó teljes értelmében. S ha most csak egy gyors és felületes pillantással végigtekintünk Hencze negyven éves és szerencsére a legkevésbé sem lezártnak látszó pályáján, hamar beláthatjuk, hogy egyrészt annak alakulása egyáltalán nem egyenes vonalú, másrészt festményeihez sokkal gazdagabb és élénkebb, jobban „metaforizálható” fo­galmak illeszthetők, mint az imént idézettek, melyek végeredményben puszta sztereotípiák ma már. A hatvanas évek elején-közepén Hencze a francia fasizmus, majd az amerikai absztrakt expresszioniz­­mus hatására - ezeket egy korai párizsi útján, valamint reprodukciók révén ismerte meg - kirobbanó ér­zelmekkel teli, a monochromhoz közeli „gesztus”-képeket festett. Az évtized végére képei „kihűltek”, s egy sajátos technikai eljárás birtokba vételével alapvetően megváltoztak. 1966-67-től száműzte festményei­ből a faktúrában és a jelben rejlő személyességet, s egy csak rá jellemző, mégis eltávolító objektivitást sugalló, a kinetikus művészetre, más szempontból pedig a francia Support/Surface csoport törekvései­re rímelő, de ezek befolyásától tökéletesen mentes művészetet teremtett. Hencze képei önmagukra utal­tak, intellektuális erejük a nézőt nem elindították, nem vonatkozások felfedezésére csábították, hanem magukra­ magukba szívták. A képépítő elemek­­ a sávok, melyek az idők során kerek foltokká tömöröd­­tek, majd ismét sávokká nyúltak, s a szürke monochromhoz hol csatlakozó, hol azt elhagyó alapszínek­­ lassú, mindig konzekvens módosulásai jelezték a pálya alakulását egészen a nyolcvanas évek elejéig. E képeken a fényes-fénytelen, homorú-domború ellentétpárok olyan közegben jelentek meg, mely tárgyi­lagosan kimért, egyszersmind kiszámíthatatlanul egyedi. A szikrázóan hűvös objektivitást később külö­nös drámaiság színezte át. Hencze formázott, többnyire háromszögletű vásznain szokatlan „roncsolá­sok” vagy váratlan erővel fölgyulladó színek idéztek fel kifejlet nélküli történeteket az illuzionisztikus te­rekben. 1983-84 táján a festő határozott mozdulattal nyúlt vissza a húsz évvel korábbi gesztus-festé­szetéhez, s a kalligrafikus festékpászmát egy üres térben lebegő emblémává emelte. Ekkori képei az energikus kézmozdulat esztétizálódását rögzítették. Képeinek „témája” a keleties pszeudó-írás és a tér, a tér „atmoszférájának” viszonyából keletkező feszültség lett. A jelentés nélküli, a vászonra sok­szoros áttétellel felkerülő „írás” egyszerre viselkedett intellektuális és üres jelként, utalva a jelentés és a dekorativitás paradoxonszerű viszonyára. Az elmúlt években - összefoglalás módjára - korábbi motívumait összekarolta és új rendszerbe szervezte: a függőleges, oszlopszerű sávok, a kalligrafikus pszeudo-jelek, s a monochrom színmezők - melyek egyre élénkebbek lettek - ön­tükröző szintézisként idézik meg a pálya stációit, azt igazolva, hogy Hencze Tamás festészete inkább lassan, enyhe ívben emelkedő spirálként tekinthető, de talán inkább Möbius-szalagként az idők folyamán, mintsem konzek­vensen előrenyúló-előretörő „fejlődésként”, melyben újra és átértékelődnek művek és gesztusok, újra aktuálissá válnak egy új összefüggésben korábbi, és sokáig talán érdektelennek is látott-láttatott gon­dolatok. Hencze óvatos-szemérmes önreflexióval mintegy szálakat húz az időben egymástól eltávolodó­eltávolított motívumai közé és az időben, mint virtuális térben e szálakon keresztül a gesztusok, s az azokat befogadó, vagy azoknak kiáradást nyitó felületek új kapcsolatokat teremtenek és tárnak fel. Hajdú István , Kovalovszky Márta: Don Giovanni. Kalandozás a magyar művészet félmúltjában. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1998. 41. o. Hegyi Lóránd: Hencze Tamás művészetéről (katalógus előszó), Ernst Múzeum, Budapest, 1987. P. Szűcs Júlia: A minőség reformja. Hencze Tamás kiállítása az Ernst Múzeumban. Népszabadság, 1987. október 26. Beke László: Hencze Tamás a kortársak között (katalógus előszó). Műcsarnok, Budapest, 1997.2 KOGROCS Kovács Gábor Művészeti Alapítvány

Next