Juraj Meliš szobrászművész (Barcsay-terem, Budapest, 2004)
Kis esztétikai traktátus Juraj Meliš szobrászatáról A szobrászat ontoepisztemológiai lényegét célszerű a plasztikus (telített, pozitív) formák felől megközelíteni, melyek az emberi kéz alakító munkája által születnek, következésképp a tapintásérzékelés számára jönnek létre, s nem véletlenül antropomorfok abban az értelemben is, hogy az emberi test formáit képezik le, vagy azokhoz hasonló alakzatokat hoznak létre. A szobrászat alapformái a tojás, a kenyér, a gömb, a kavics, a krumpli, a kaktusz stb. Juraj Meliš szobrászata mindezen elvek következetes és nyíltan vállalt tagadására épül. Igyekszik minél több negatív (üres, rácsos, lyukas stb.) formát létrehozni, mégpedig nem kézzel, hanem szerszámokkal, gépekkel és kiváltképpen boltban történő vásárlás útján. Tapintani nem nagyon tanácsos vagy nem érdemes őket, annál is inkább, mivel felületük olykor rücskös, érdes vagy szúrós, illetve megnézni is elég őket. Nem antropomorfok, legfeljebb abban az értelemben, ahogy antropomorf egy vécépumpa (mely leginkább egy szitakötő fejére hasonlít). Illetve, ahogy végső soron minden ember alkotta tárgyat tekinthetünk antropomorfnak, legyen az vécéajtó, villanyoszlop, drótháló, céltábla vagy gyufaskatulya. Meliš alapformái a seprűnyél, a villanykörte, a kristályváza, a poroió, a kalapács, a fakanál, a gereblye, a szög, a balta, a rugó, a villanykörte, a saját feje és a filozófiai ellentmondások. Ellentmondás az, ha (egy korábbi sorozatában) az „ideá” fogalmából konkrét szobrot akar csinálni, és abban is van valami paradox (vagy legalábbis nehezen érthető), hogy olykor a (boltban vásárolt) ready-made-eket is ábrázolni akarja. Egy korai munkájában megjelent fából kialakítva egy falut, amit ma installációnak neveznénk, de annak idején, az 1960-as és az 1970-es évek fordulóján még az environment nevet is alig ismertük (mindenesetre szoborról beszélhettünk volna a legkevésbé), és ebben a faluban megtalálhattuk a híres Duchamp-féle „Palackszárítót", annak falusi köcsögtartó ágasfa változatában, amely ugyan ready-made is lehetett volna, de a művész ragaszkodott a ready-made ábrázolásához. Ezek a famunkák egyébként mintadarabjai annak a kelet-európai szobrászi kultúrának, mely az archaikus fafaragást egyfajta népi szürrealizmus és a nagyvárosi folklór konfrontálásának szolgálatába állítja, s melynek jellegzetes képviselői a lengyel Jerzy Bereš, a román George Apostu vagy a magyar Samu Géza. A legújabb munkák szinte kivétel nélkül a „Ladies & Gentlemen" című ciklushoz tartoznak. A cím kifinomult, kozmopolita utalás azokra a feliratokra vagy piktogramokra, melyeket leginkább az illemhelyek bejáratán szoktunk találni. Átvitt értelemben természetesen a nemek társadalmi szerepének (idegen szóval: gender problems) tanulmányozásáról van szó. Meliš a férfi és a nő kapcsolatát olykor a szitakötőkhöz hasonlítja, máskor két, lábszárcsontokkal összefüggésbe hozott koponyához. Nem lehet azt állítani, hogy nem érdekelnek a kor legaktuálisabb problémái, az „örök emberi" dilemmák, mint az élet és a halál kérdése, és természetesen mindezek filozófiai általánosításai művészi szintre emelve. * Budapest, 2004. október-november Beke László * Juraj Meliš azt szerette volna, ha röviden összefoglalom az európai filozófia történetét és az esszé végén csupán megemlítem mintegy kvintesszenciaként - a fejlődés logikus következményeként - az ő munkásságát. Bevallom, hogy ez a feladat meghaladta a képességeimet.