Mustó János (Salgótarján, 2004)
Előszó Katalógus elöljáró szavakat azért olvas az ember, hogy a művészt vagy a műveket hitelesebben megismerje. Az adott esetben kérem, tekintsenek el mindkét igénytől. A képek iránti szeretetemen kívül nincs egyéb jogcímem róluk beszélni. Úgy gondolom, hogy csupán néhány szemelvényen át, különösen Mustó, nem ismerhető meg igazán. Művei önmagukban is teljesek, de talán nem lesz hiábavaló, ha hozzájuk kapcsoljuk életének értelmesen markáns következetességét, otthonának, emberségének néhány vonását. Mustó Salgótarjánban talált otthont és életet, témát és elhívó végső célt. Mindig elmondhatom, ha művészetét felidézem, hogy az építészet steril keretét miképpen nőtte be a gazdag élet, indázták be kusza indulatok. Szép ez a város. Mégis érződik benne még a nehéz sorsú ember görnyedt nekifeszülése, amelyben a szakadásig húzott ín és a valamit akaró lélek egy pisszenésre már pattan. A nehéz munka öregjei, akik szénport lélegeztek és ma bányájukat bezárva látják. Az akna száját, amely megette ifjúságukat, már csak kívülről nézi a könnyebb sorsú fiatal, aki azonban dehogy is érezné a saját sorsát könnyebbnek! Miért is érezné? A mindenki számára egyszeri élet beteljesüléséhez, a születéstől a halálig tartó feszültség bennük ugyanakkora, mint apáinkban volt. Az így érzett élet járja át Mustó egész egyéniségét, majd azon keresztül művészetét. Vállalta, hogy erről a világról beszéljen, róluk, helyettük. Tudatos kifejezéskeresései ma már egyre érettebben, világosabban kirajzolódva hordozzák a 70. születésnapját ünneplő Mustó János tiszta, igaz, őszinte szándékait. Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész