Ötösfogat c. kiállítás (Erdei Ferenc Művelődési Központ, Kecskemét, 2004)
AZ ERDEI FERENC MŰVELŐDÉSI KÖZPONT TISZTELETTEL MEGHÍVJA ÖNT ÉS KEDVES CSALÁDJÁT GÖRGÉNYI TAMÁS/ KISS ERNŐ/ SALLAI LAJOS/ SZAPPANOS ISTVÁN ÉS VOLLMUTH FRIGYES OTOSFOGAT CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁRA/ AMELYET 2004. SZEPTEMBER 2-ÁN CSÜTÖRTÖKÖN 17 ÓRAKOR TÚRÁIG. KAMIL ESZTÉTA NYIT MEG. KÖZREMŰKÖDNEK A KECSKEMÉTI SZÍNITANODA NÖVENDÉKEI SIRKÓ LÁSZLÓ SZÍNMŰVÉSZ VEZETÉSÉVEL. A TÁRLAT LÁTOGATHATÓ: SZEPTEMBER 19-IG NAPONTA 10*10 ÉS 14*18 ÓRA KÖZÖTT* támogatók: BÁCS-KISKUN MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT KECSKEMÉT MEGYEI JOGÚ VÁROS KÖZGYŰLÉSE EGYÜTT LENNI JÓ Igen, ilyen egyszerűnek tűnik földi létezésünk egyik legfontosabb axiómája. Ámde miként kerül ily közvetlen ember- és műközelségbe az itt felsorakozó öt pedagógus-képzőművész? Hisz más az alkatuk, más a sorsuk: szuverén egyéniségek. Többségükben Békéscsabán élnek, de akad köztük kecskeméti illetőségű is. Mégsem véletlen, hogy épp a Szegedi Tanárképző Főiskola Rajz és Művészettörténet Tanszékének galériájában rendezik mostani tárlatukat. Mi több: itt rejtőzik a dolgok nyitja. Minthogy 1964-68 között ebben az intézményben tanultak, méghozzá földrajz-rajz szakon. Emlékszem, akkoriban is sülve-főve együtt voltak, mintha valami különös mágnesesség predesztinálta volna őket. Pedig csak kedvelték, becsülték, szerették egymást. S ez a kötődésük lényegében azóta is sértetlen. Úgyhogy fiatalkori élményeinket nem lehet eléggé túlértékelnünk. Nem bizony. Mert micsoda hétköznapi varázsa, motiváló ereje volt egy-egy rajz tanszéki órának! Ha Fischer Ernő érzelmi, szellemi progressziót jelentett, akkor Winkler László egy egyetemesebb intellektualizmust közvetített. Cs. Pataj Mihály viszont meditatív, vitális energiákat sugallt, nem beszélve most a többi mesterről. Annyi bizonyos: egyféle tiszta, bensőséges hangulattal bírtak e stúdiumok, ahol sok mindent el lehetett csípni a képzőművész szakma rejtelmeiből. Nem véletlen hát, hogy az itt bemutatkozó alkotók mindmáig megőrizték alkotó kedvüket, kifejezési igényüket. Holott alapvetően tanítással, a vizuális pedagógia igényes művelésével keresik kenyerüket. De nincs mese: rajzolni, festeni és szobrászkodni is kell. Mert voltaképp ez az aranyfedezete az oktatásnak. Innen adódik, hogy a hajósi művésztelepen szinte minden esztendőben együtt munkálkodnak. Elvégre együtt lenni mégiscsak jó. Ilyenkor akár fiatalabbnak is érezhetik magukat. Vándorkiállításukon köszöntjük azokat a 35 éve, a Szegedi Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakán diplomázott hallgatókat akik művészek maradtak. Mert könnyebb főiskolai vagy egyetemi diplomát szerezni mint művésszé lenni és művésznek maradni. A megszerzett diploma sok mindent megold az életben, kivéve egyet: azt a lelki nyugtalanságot, hiányt, az önkifejezés szomjúságát, amit kizárólag a művészi alkotással lehet csillapítani. Hogy ez a belső kényszer és sugallat nem hunyt ki bennük, abban valószínűleg éppen annak a barátságnak van nagy része, ami egyáltalán nem törvényszerűen köttetik öt évfolyamtárs között. Ezt az egyre ritkább emberi kapcsolatot talán az magyarázza, hogy ezek a háború utolsó és a béke első éveiben született fiúk a génjeikben hordozzák/hordozták a közösségben/közösséggel való megújulás a kamaszokként átélt 1956-os eseményekkel megújított vágyát, amely a nemzeti tragédiákat követően jellemezni szokta a társadalmakat. De része van benne szegedi mestereiknek, a kitűnő Fischer Ernő, Cs. Pataj Mihály és Winkler László korrektúrájának és példájának is. Azt hiszem, nem véletlen, hogy éppen a közösség karakterét meghatározó (manapság, sajnos, az oktatási rendszer perifériájára száműzött készségek és képességek nevelői, pallérozói: a zene- és rajztanárok a birtokosai annak a többlet energiának és többlet öntudatnak, ami képessé teszi őket a többi tanártárs óraszámával megegyező pedagógusi kötelezettségeik elvégzése után kórust vezetni, zenei együttesben játszani, illetve a műtermi magányba bezárkózva megkísérelni a világ művészi újrateremtését. Ezért már önmagában véve is tisztelet és elismerés illeti a művésztanárokat! Szuromi Pál Banner Zoltán művészettörténész Műveikben, munkásságukban viszont megannyi szubjektív szemléletmód dokumentálódik. Még akkor is, ha többségükben igenis tisztelik, becsülik a természeti látványzónákat. 5 egészükben egyféle oldott, posztimpresszionista és expresszív felfogást képviselnek. Kiss Ernő például a puritán, romantikus alföldi tájmetszetek elkötelezettje. Míg egyfelől a házak, növények mitikus tér- és árnyritmusait vizsgálja, addig a részletező tolmácsolásban is örömét leli. Sallai Lajos is az archaikus emlékek, a természeti hatások elkötelezettje, ugyanakkor a koncentráltabb színvarázslatok, a szerkezetesebb kompozíciók felé halad. Görgényi Tamás pedig az érzéki, szellemi nyugtalanság prominens megtestesítője. Számára a barokkosan, izgalmasan örvénylő képfelület ugyanúgy perdöntő, mint a szobrászi sommázás vitális energiája. Wollmuth Frigyest mindig is a talányos, virtuóz könnyedség jellemezte, ahogy jelenlegi rajzait is egyfajta biztonságos, levegős derű járja át. Szappanos István pediglen a nyitott, elmélyültebb festői kutatás kiváló megtestesítője. Munkáiban az ízes, dinamikus tónushasználat éppúgy szembetűnő, akárcsak az avatott kezű lírai absztrahálás. Ennyiből is látszik: sok-sok rokonság, megannyi analógia rejlik e kiállítási kollekcióban. Közben az is kiderül: ezek az alkotók egyremásra mozgásban vannak, minduntalan meg akarják haladni önmagukat. S ez így természetes. Csak kitartó, kivételes emberi kollegiális kapcsolataikat ne hagyják veszendőbe menni. Hisz széthulló világunkban az igazi barátságok jóformán fehér holló számba mennek. Persze hála a mindenhatónak: kivételek is akadnak. Enélkül alighanem a jelenlegi bemutató sem születhetett meg volna. De Görgényi Tamás műfaji sokoldalúságában, csendélet- és tájfestészetének az intimitását meglepő plasztikai értékekkel kiegészítő aktjaiban és portréiban, Kiss Ernő, a Hajósi Alkotótelep alapító tagja akvarelljeinek a régi mesterek pedantériájára s egy képeskönyv lapjaira emlékeztető mesetájaiban, Sallai Lajos munkáinak technikától független, talán mégis leginkább pasztelljeiben érvényesülő gyönyörködése az építészeti és tektonikus formák monumentalitásában, Szappanos István festői eszközeinek a lágy, légköri kavargások absztrakciójától a textilmotívumok dekorativitásáig, a jelekig redukált látvány nagyvonalúságáig terjedő, kifinomult manualitásában, és a világot grafikusságában érzékelő Wollmuth Frigyes többnyire belső ritmusokra hangolt munkáinak szarkazmusában, szellemességében egyszóval az Ötösfogat most bemutatott teljesítményében nem az iskola kapuján át keressük az utat a műterembe, hanem éppen ellenkezőleg: azt az alkotói autoritást ünnepeljük, amely a műhelyből sugárzik át az új nemzedékre, majd közelítő nyugdíjba vonulásukat követően egyre inkább a kiállítótermekbe.