"Kiállítás turistáknak" Szilágyi Szilárd képzőművész (Pécsi Galéria, 2005)
Utazunk a hajón Ülünk, állunk, fekszünk, létesülünk. Hajózunk, mert hajózni kell. Asszonnyal, férfival, gyerekkel, kutyával. Barátokkal és rosszakarókkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel. Visszük magunkkal csomagjainkat, életünk tárgyiasult darabkáinak töredékét. Utazunk egykedvűen vagy megszállottan, félelmekkel és reménnyel, hittel vagy nélküle, leginkább tanácstalanul. Rózsaszínűek vagyunk, bármibe öltözzünk is. Az álmaink tükröződnek a bőrünkön, vágyaink a szemünkben, illúzióink az egykedvűség vizén. Hajózunk a fogyó időben. Mindegy, megyünk-e valahová. Hajózunk, mert hajózni kell. Nézzük a partot, az előttünk és mögöttünk megalvadt pillanatot. Szeretnénk kiszállni, részévé válni a perc adta ígéretnek. Mert látjuk a „Vágy"-at, ahogy kitárulkozik felénk. És „Angit a TECSÓBAN” - aki kifejezéstelen tekintettel tolong a konzumidióták között. „Lorenzo bulija” hívogat, ígérve üres kielégülést. Beállnánk a „Napfürdőzők” közé, hátha megmutathatnánk, kik is vagyunk. De a „Látogató” fenyegető közeledése félelmeink tükrét tartja elénk. Biztat a „Nagy fogás” és nekünk vajon sikerülhet-e még. A rideg felszín alatt a „Sellők begyűjtése” zajlik, felszippantva mindent, amit lehet. Mi is gyűjtögetnénk, de már nem tudjuk miért. A „Cetek kiúszása” sem zökkent ki bennünket. Unottan nézzük vergődésüket. „Macik” vagyunk, vagy inkább fogságba esett medvék. Nincs erőnk elhagyni a hajót. Maradunk a talmi biztonságban. Hajózunk, mert hajózni kell. Bizakodunk és biztatjuk egymást, próbáljuk legyőzni kétségeinket. Úgyis célba érünk - mondogatjuk. Valahová. Valamikor. Szinte mindegy, hová és mikor. Utunk az élet. Dr. PETRÉTEI József (Részlet a kiállítás megnyitójából)