Mai Vajdasági magyar iparművészek kiállítása (Szabadka, 2005)

Másodszorra köszönthetjük a vajdasági magyar iparmű­vészek kiállítását, itt Szabadkán, a felújított Raichle-palotában, a Képzőművészeti Találkozó gyönyörű helyszínén. Szerencsé­re nehéz élesen elhatárolni e kiállítás alkotókörét, hiszen a tér­ség igazi értékét az egymással érintkező, az óhatatlanul egy­másba folyó kultúrák sokszínűsége hordozza, erről leginkább maguk a kiállított alkotások árulkodnak. Mielőtt méltatnám a tárlat jelentőségét, engedjék meg, hogy a megújulás aktualitására hivatkozva, megoszthassak Önökkel pár gondolatot a kiállítás helyszínéről. Mindannyiunk számára, akik szeretjük ezt a várost, nagy öröm, hogy Sza­badka egyik legszebb épülete ismét régi pompájában fogad be minket, és emlékeztet bennünket olyan emberekre, mint Raichle Ferenc, aki, építészként, művészként, ebben az ottho­nául megálmodott palotában, életművének adott formát. Fon­tos, hogy emlékezzünk az ilyen álmodókra, hiszen olyan nyo­mot hagytak maguk után, amelyen elindulva erőt, ihletet merít­hetünk szépségből, álmokból, melyek, ha rövid időre is, de egyszer valóra váltak. Kizárt, hogy egy ilyen tér, pusztán önmagában való lehet­ne, ettől jóval nagyobb kiterjedéssel bír, azáltal, hogy hatása alá von bennünket szépségével, harmóniájával, játékával. Hiszem, hogy nem véletlen ajándéka a sorsnak, hogy ez az épület hosszú hányattatás után végül a Képzőművészeti Ta­lálkozó helyszínévé vált és 1968 óta az állandóan megújuló színek és formák játéktere. Ez a játéktér fogadja be ezt a kiállítást is, amely egy válo­gatást mutat be a vajdasági művészek alkotásaiból. Egy ilyen tárlatanyag közös jegyei, megbújnak a sokszínűség, a kifejezés lehetőségének formai gazdagsága mögött. A kiállítás egységét azokban a szálakban kereshetjük, amelyekkel az alkotók e tér­séghez kötődnek. A napokban a kezembe került Dragoljub Zamurovic fotóművész Vajdaság című fotóalbuma. Nehezemre esett letennem a könyvet, elszakadnom ezektől a képektől, mert a művész által megmutatott világ, amely az én, a mi világunk, eddig számomra észrevétlen maradt részleteket, eddig ismeret­len perspektívákat mutatott meg, amelyekre öröm volt rácsodál­kozni. A rácsodálkozás együtt járt annak beismerésével, hogy legtöbbször csak a szemmagasság síkjában tekintünk körül, észre sem véve, hogy ennek a világnak hiányosak a dimenziói. Ebben segíthetnek nekünk a művészek, alkotásaikon keresztül láthatóvá téve a számunkra észrevétlent. A kiállítást szemlélve az értelmezés, az értés, a megértés lehetősége is középpontba kerül. Jól ismerjük ebben a térség­ben a nyelv hatalmát, amely egyszerre képes összekötni és el­választani, figyelmeztetve minket a bábeli büntetésre. A művé­szet rátalálhat az elveszett nyelvre, a műalkotások képesek a közös nyelvet megteremteni, képesek egymásmellettiségükben és nem elszigeteltségükben élni. Kilépve saját terükből egy­másba érhetnek, értelmezhetik egymást, folytathatnak egy el­kezdett gondolatot. Amikor egy-egy ilyen közös tárlat alkalmával, ennyi mű­vész szólal meg egyszerre, mindegyikük a saját gazdag képi- és formavilágán keresztül mutatva meg önmagát, akkor felme­rül a kérdés, hogy ebből a bőségből végül mennyit fogadhat be a szemlélő. Az összhatás, amely majd velünk marad, akár a végletek felől is megmutatkozhat, egy villanásként, melyben egy pillanatra megfoghatóvá válik a közös lényegiség, de akár a felidézhető részletek végtelennek tűnő variációjaként is megőrizhetjük az élményt.

Next