Aknay János (Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely, 2006)

Találkozásaim Aknay Jánossal és munkásságával Több mint fél évszázada rendszeres látogatója vagyok a képzőművészeti tárlatoknak. Ismerkedésem a képzőművészettel diákéveim alatt kezdődött, mikor vegyészhallgatóként baráti kapcsolatban voltam a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola hallgatóival. Nem vagyok tehát művészettörténész, de szerelmese vagyok a képzőművészetnek. Pro litteris et artibus-ért mindig lelkesedtem: az előbbit szerettem művelni, az utóbbit csodáltam. A művészetszeretet tehát egész életemen át kísér. A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában, melynek rendszeres látogatója vagyok, a Kortárs magyar művészet című kiállításon találkoztam először Aknay János alkotásaival. Egy kisméretű képe, az Ég és Föld között című, rend­kívüli erővel hatott rám, félelmetesen titkos üzenetet sugárzott. Elhatároztam, minden áron megszerzem a festményt, és ez sikerült is. Aknay Jánossal találkozva az első kézszorításkor éreztem, hogy egymást megértő barátok leszünk. Olyan közvetlen, nyitott és őszinte volt, hogy úgy tűnt, mintha már gyermekkorunk óta ismernénk egymást. Az első alkalmat követően több ízben találkoztunk Szentendrén is. Lelki-szellemi kötelék alakult ki közöttünk. Nézeteink egybevágóak lévén hovatartozásunk nem volt kétséges. Ez nem véletlen, hisz Aknay gyökerei Erdélyen kívül a Felvidékhez is kapcsolódnak. Összetartozunk magyarként s ennek tudatában szorosan fogjuk egymás kezét bízva az összetartás megtartó erejében. Számunkra az ellentmondást nem tűrő korparancs. A városok közül Szentendrét és Prágát kedvelem a legjobban. Prágában több festőbarátom van, évente felkeresem őket. Szentendre pedig Magyarország egyik fontos művészeti és kulturális központja, a magyar művészek és művészetkedvelők zarándokhelye. Mi minden ötvöződik ebben a városban! Keleti és nyugati kultúrák keverednek, többféle náció él együtt egymást tisztelve békében, megértésben. Miért nincs ez így az egész Kárpát-medencében! A szentendrei festészet letisztította, felfrissítette, intellektualizálta a magyar piktúrát. Tisztelem és nagyra becsülöm ezt a festészetet, különösen a „vajdásokat". Rendszeresen járunk kiállításokra Szentendrére. Legemlékezetesebb számomra a 2004 december 13-i Aknay­­kiállítás, az Angyalok a Szamárhegyen című az Y Galériában. Az úton többször eltévedve, tejszerű ködben araszolva jutottunk célunkhoz, s nagyon kedves, otthonias környezetben találkoztunk Aknay János angyalaival. A kiállítóterem­be lépve Goethe Faustjából a kies tájékon felhangzó szellemek kara jutott eszembe, ahol „kecses kis teremtések hul­lámzó lebegésben" eolhárfa-kísérettel énekelnek. Valóban Aknay János angyalfigurái szellemi lényekké változtak, s a szellem-angyalok szárnycsapásainak finom suhogását lehetett hallani, ahogy sietve gyülekeznek a Szamárhegyen, hogy kórusba verődve zengjék a zsoltárokat Isten dicsőítésére. Visszhangzott a Szamárhegy a szellem-angyalok hozsannájától. És valóban csoda történt, az angyalok fürge szárnycsapásai szétoszlatták a sűrű ködöt, szép csillagos éjszakában utaztunk és érkeztünk haza, így éltük meg feleségemmel, Ellával az Angyalok a Szamárhegyen című kiállítás megnyitóját. Aknay János kiválasztott, mágikus erejű nagy művész, aki képes volt úgy megjeleníteni angyalait, hogy azok „közvetítő, lélekvezető szerepet töltenek be Isten és ember között" (Hann Ferenc) Aknay János a kortárs magyar festészet kiemelkedő alakja, vezéregyéniség, több díj, érdemrend és elismerés tulaj­donosa számunkra, kissebbségben élő magyarok számára különösen fontos, hogy mindemellett sorsunk iránt érdeklődő, együttérző és cselekvő művész. Ezért is nagyon örülök, hogy három évnyi előkészület után végre megvalósul többszöri felkérésem egy önálló kiállítás megrendezésére. Dunaszerdahelyen a Kortárs Magyar Galériában 2006 szeptemberében Aknay János önálló retrospektív kiállítással mutatkozik be. S talán ekkor megvaló­sulhat egy közvetlen és tudaterősítő beszélgetés is, mely tovább szilárdítja kötődésünket az ősi röghöz. Aknay Jánost testvéri szeretettel várjuk. Galambos László (Somorja) Aknay János, a mindig megújuló (poszt) modern szentendrei festő A nyíregyházi születésű Aknay János mint Szentendrére települő fiatal művész, 1971-72 körül, egyszer csak megértett és megérzett valamit a hely szelleméből, amitől a keze alá simultak a fejében és szívében elrendezett dolgok és motívumok. Nevezetesen a jellegzetesen otthonos, de a különösebb művészettörténeti értékkel nem bíró szentendrei házak, tetők, homlokzatok, oromdíszek, kőbalták, lépcsők, kapuk és ablakok, kálváriák és korpuszok, tornyok és templomok, emberek és ikonok, szárnyak és angyalok elemei. Nála az égi mására emlékeztető, bensőségesen átszemélyesített város szakrális áhítat-kulisszái egy új, szubjektív módon tömörített értelmezési képszerkezetben és hangulatban jelentek meg, az itt élő emberek, a művészelődök, és a festészet iránt érdeklődők számára. Azután, 1977-től kezdve, egyre általánosabb fogalmakká és elvontabb vizuális jelekké alakítva ezt a páratlan gazdagságú, melegséget árasztó építészeti környezetet, megjelentek nála a keményen kézben tartott, konstruktív­­geometrikus formarendszerekben gondolkodó, tervezőmérnöki precizitást tükröző témák: a kapcsolatok és viszonyok, a születések és kitörések, az arányok és kompozíciók, vagyis a tereket, házakat és ablakokat egyszerre érzékeltető síképítmények, a madártávlatból komponált, kisimított, absztrakt városképrészleti motívumok, s a szigorú hullámvonal vezetésű, közterekre szánt murális tervek és tanulmányok. Majd a '80-as évek elejétől fogva, bujtatott közkincsként őrzött, archaikus írásjelek kerültek az osztott terű képablak mezőkbe: az individuálisan megújított, festett rovásjelek, s az általuk titkosított történetek, a tagmákba csomagolt asszociálható érzelmek, a megfejtésre felkínált, rejtőzködő üzenetek, a sűrített drámává alakuló családi és közösségi élethelyzetek, kapuk és koporsók, zuhanó és emelkedő szárnyrészletek, ívek és ékek, megfejtésre váró ligatúrák, keresztek és kereszteződések; új szimbólumokká alakuló, élesen kirajzolódó, konstruktív, lírai, szürreális és emblematikus piktogramok. S a jelkiemeléssel egyenértékű módon nőtt meg a két-, három- vagy négyosztatú, sűrűn aprólékos kézjegyhalmozó megmunkáláson alapuló, igényes és változatos háttérfelületek jelentősége. Hovatovább 1986-tól kezdődően a rovás geometrikusan vagy organikusan használt „S" és „A" betűjéből, valamint egy régebbi szárnymotívum kereszteződéséből megszületik egy új absztrakt angyalmotívum is, amely egészen napjainkig a legváltozatosabb kombinációkban, variációkban és helyzetekben bukkant és bukkan fel festményein és grafikáin, de úgy, hogy annak elvont alakja, a ’90-es évek második felétől indulva, mind gyakrabban alakul vissza expresszív vagy emblematikus megmunkálású angyalemberré vagy angyalikonná. Ez a képzelet szárnyán közlekedő, térben is időben igen mozgékony, mindig új és új alakot öltő angyalmotívum valóban úgy röpköd Aknay Jánosnál, mint mesékben a gondolat:­világokat hág át, csillagok közt jár-kel, de mindig visszatér alkotó (atyjához), a művészhez, s be-benéz az ajtókon, ablakokon, s fel-felbukkan az újra és újra konstruált szentendrei kulisszák között, és a háztetők, keresztek és kálváriák felett. Lénye néha kettős: síkkonstrukcióba met­szett pozitív vagy negatív absztrakció; félig jel és félig artikuláció; néha gyermek, néha leány, néha androgín álomarc, néha köd, néha konkrét valóság, néha aranyló szent, néha sötétlő félelem, néha in memoriam festő vagy barát, néha a múlt és néha a jelen, néha a nap és néha a hold, néha árnyék, néha fény, néha szárnyas felhőként röpködő glóriás amőba-paplan, néha ablakban, kapuban időző gyémánthegyű piramis-ufó, néha őriz, néha véd, néha magányos, néha jó hírt hozó, néha rejtőzködő, néha tojásba vagy körképbe költöző, és néha ikonná nemesedő... Ám Aknay János öngerjesztő eszköztárában, a hallatlanul gazdag és variábilis motívumkészleten túl, ott találjuk a lecsupaszított, merész komponálási és szerkesztési elveken és ötleteken nyugvó festői leleményt is, valamint a szín-, felület- és ecsetkezelés érzelmileg kimeríthetetlen változatosságát. A képszélekre kifutó, levágott vagy elvá­gott háttérmotívumai és kivezető, függesztő (!) egyenesei, illetve a határsávokat kijelölő tiszta színmezői vagy színkeretei - a lehetséges lélektani magyarázatokon túl - mind-mind arra utalnak, hogy nála a jel- vagy jelrendszer­felmutatásnak kiemelt jelentősége van, s hogy ebben az életműben minden egyes műnek előzménye és következménye volt, van és lesz, bármelyik pontból is kezdjük el a szálak felfejtését. A szentendrei művészettörténetbe ágyazódó művészete tehát egyszerre horizontális és vertikális irányultságú, földi és égi ter­mészetű; nemcsak magyarországi, de nemzetközi mércével mérve is igen egyéni és igen nagyszabású teljesítmény. Novotny Tihamér

Next