Smohay 25 - 25 éves a Smohay Alapítvány (Székesfehérvár, 2006)
Bevezető Smohay János székesfehérvári kalaposmester és festőművész végrendelete 1975-ben kelt, a kívánságára létrehozott alapítvány díját először 1981-ben, az alapító halála után hat évvel adhatta ki a kuratórium. A közben eltelt idő hossza jelzi, az alapítvány megszületése nem ment könnyen: a szokatlan gesztust gyanakvás, értetlenkedés és jogi-adminisztrációs bonyodalmak vették körül. Ma, negyedszázad elmúltával könnyedén mondhatjuk, hogy ez a civil kezdeményezés megelőzte korát. Az a nemes tradíció, amely magánosok anyagi (és erkölcsi) támogatásával segítette a művészek tevékenységét, tehetségek kibontakozását, a háború után megszakadt. A történelem szélviharaiban a korábbi társadalom szétzilálódott, az ország elszegényedett, a mecénásrétegek eltűntek, és az új rendszerben kizárólagossá váltak az állami támogatás különféle formái. A következő évtizedekben másféle mecenatúra sem anyagi, sem ideológiai okokból nem létezett. Smohay János bizonyára nem gondolt a históriának ezekre a fordulataira, ő a tőle telhető mértékben segíteni szerette volna azokat a tehetséges fiatalokat, akik a sok-sok külső és belső küzdelemmel járó művészpályára adták fejüket. Úgy képzelem, nosztalgiával - és későbbi életével megbékélve - emlékezett vissza azokra az időkre, amikor 1911 -1915 között a Képzőművészeti Főiskola festőnövendéke volt. Ekkor készült festményeiből szinte tapinthatóan árad az összeráncolt homlokkal összpontosított figyelem, a téma iránti lelkesedés, a formaadás igyekezete és a munka szorgalma, de ezeken túl valami szerény és szegény létezés atmoszférája is, amely élete végéig körülvette. „...még kávéházba sem jártam, még újságot sem tudtam venni, annyira csak a művészi munkának éltem”- írta önéletrajzában. Mégsem lett belőle művész, noha valójában csak a festés, a festészet érdekelte - így azt sem vette észre, hogy kitört a világháború -, miután végül 1919-ben befejezte festő-tanulmányait, magában talán félénken vívódva, engedelmeskedett a családi hagyományoknak és folytatta elődei kalapos iparát. Városszerte ismert mester lett, finom üzletét a Fő utcán megbecsülték a fehérvári polgárok, és szívesen hordták kalapjait. De a festést nem hagyta abba, portrék, csendéletek alkotásával bíbelődött a következő évtizedek alatt, és nem egy kedves városképet köszönhetünk neki, amelyekből ma is árad még a régi Székesfehérvár hangulata. Szerényen, csendben élt, elfoglalták a kalaposság meg a család ügyes-bajos dolgai, visszahúzódva festegetett saját kedvére, és nem keresett kapcsolatokat sem más művészekkel, sem a Múzeummal. Ezért is okozott olyan váratlan meglepetést, hogy ingó és ingatlan vagyonát a Szent István Király Múzeumra hagyta. 1981-ben megannyi hivatali packázás és adminisztrációs bújócska után végre megszületett a forma - közérdekű meghagyás -, amelynek keretei között Smohay János kívánságának megfelelően működni kezdhetett az Alapítvány. A kuratóriumot, amely a múzeum igazgatóján és művészettörténészein kívül a hazai kortárs művészettel foglalkozó, vitathatatlan tekintélyű művészettörténészekből állt (áll ma is), lelkesítette a tudat, hogy elsőként hódíthat meg egy ismeretlen terepet. Az 1980-as évek közepétől kezdve az élet számos területén fokozatosan megerősödött a civil társadalom, gondolatai, elképzelései, vágyai artikulálódtak, határozott cselekvésben öltöttek formát. A különböző vitaklubok, természetvédő mozgalmak, a társadalmi kérdésekkel foglalkozó csoportok mellett felbukkantak, és azután a következő évtizedben megszaporodtak, a művészet problémáit szívükön viselő, a művészeket segítő alapítványok is. Visszanézve, a Smohay János Alapítvány bizonyos értelemben „koraszülöttnek” tekinthető. Ez a tény egyszerre tette nehézzé és könnyűvé is a kuratórium munkáját. Nehézzé, hiszen nem adódtak kialakult minták, amelyeket követni lehetett volna. Könnyűvé, mert szinte egyedül voltunk a „piacon”, a hazai kortársművészet fiatal, 35 év alatti nemzedékének valamennyi te-