Hadik Gyula Szobrok és rajzok (Munkácsy Mihály Művelődési Ház, Törökbálint, 2008)

Kuporgó /mészkő­/, 2003); a szétszedhető és összerakható szerkezetesség redukcióján keresztül az eszmék megalitikus vagy sztyeppei-turáni tömbösítéséig (Tanulmány /vörös márvány/, 1990; Pirogránit I-ill., 2003; Önportré /márvány/, 2004); a klasszikus szépségideáltól a formabontás és a nyugtalan felületalakítás gyönyörűségéig (Női akt /fehér márvány/, 1962; Michelangelo /gipsz/, 1970 ki.; Mózes /kő, ólom/, 1977; Atléta /bronz/, 2004; Kontraposztó /bronz/, 2004). A rajzait is, amelyeket ő „szobor-hallucinációknak" nevez, erre a megszólító célra szánta. Mind-mind megannyi dekoratív, szerkezetes és drámai erővel bíró, egyedi csoda! A szobrokkal teljesen egyenértékű művek ezek, amelyekből ugyanazok a sajátosan „hadiki"­vonások, élet-, szellem- és lélekzárványok sugároznak, mint lényeglátó, tökéletes egyszerűségre törekvő, bensőséges hangulatot árasztó plasztikáiból. Szabadi Judit művészettörténész írja Gulácsy Lajosról szóló kismonográfiájában, hogy a festő „többnyire valamilyen egykúrú érzelemmel együtt saját magát is bebörtönözte képeinek patinássá vált bensőségességébe", s „úgy fogta át a művészet, az élet és a természet összefonódó organizmusát, hogy objektív távolságba került tőle? Úgy érzem, ezek a szavak Hadik Gyula ceruzával, szénnel és krétával készített monumentális rajzaira is ráillenek. Tudniillik a művészet-élet-természet titokzatos színné, formává és illuzórikus testté lett harmonikus, bensőséges és személyes egységét, mondhatni egyszerre alanyi és egyetemes szentháromságát (!), sehol se lehet büntetlenül megbontani. Tehát a művek egyszeri és megismételhetetlen mivoltát Hadik Gyula a világ semmilyen kincséért se áldozná fel! S a rajzokból éppúgy nem száműzte a szívet, az érzelmeket, mint a szobraiból. Sőt az sem lehet véletlen, hogy egyik grafikájának a Naconxypánban [sic!] hull a hó (2002) címet adta, ugyanis ezzel a nyilvánvaló utalással saját álom-, emlék- és képzeletvalóját a Gulácsy-féle fantáziavilág örökkévalóságszerűségével hozta összefüggésbe. Ám az örökkévalószerűségek nemcsak megbonthatatlan vizuális igazságtartalmak, de időtlen emberi és társadalmi prob­léma- és kételyfogalmazványok is egyben. Azaz lehetnek olyan sötét és drámai hangulatot árasztók, mint amilyet például a Godot-ra várva (2008) című grafikájában vázol fel. „Vajon az értelmünk nem tévedt-e régen el az éjszaka végtelen terein?" - kérdezi a mű egyik árnyképszerű alakja Pozzo éjszakamonológja visszhangjaként... Hadik Gyula tehát munkásságával bebizonyította, hogy így is, azaz őszinteségből, keresetlenségből, tiszta etikából, szellemből, eszméből, lélekből és szeretetből is össze lehet rakni újra egy, a hagyományokból táplálkozó, új világot. Jegyzetek: ■ Im. Muravidék, 2005/8.4. o.­­ Egy elfelejtett szobrász emlékére. In.: Hadik Gyula - Zárt tömbök nyíltsága. Életmű­katalógus, Bp., 2005. Szerkesztette: Hadik András, 24. o. 3 Szobrászportré írásban. In. : Hadik Gyula - Zárt tömbök nyíltsága. Életmű-katalógus, Bp., 2005. Szerkesztette: Hadik András, 13. o. 4 Hadik Gyula - Zárt tömbök nyíltsága, im.: 4-5. o. 5 lm.: 6-7.0. 6 Szabadi Judit: Gulácsy, Corvina, 1969, 17. o. Tél/1993

Next