Gaál József Vésett arcok (Aulich Art, Budapest, 2010)

TUD még, unja, hogy MÉG tud,­­ hogy egy kicsivel jobban csinálja ugyanazt a régi dolgot, hogy tovább tud még menni egy kopár úton.” Hogy miért jegyezted fel, nem tudhatod. Beckett megjárt, saját kopár útján, az állandó, de termékeny keresés vitte előre. Hová is? Az értelmetlenségen áthatol egy tekintet, egy arc néz nyugtalan álmod kietlen túlvi­lágáról. Azt hiszed a megmagyarázhatatlan érzelmek csak torzókat képesek teremteni, a látszólagos nyugalom vékony hártyája újra és újra széthasad, képtelen elviselni a bel­ső nyomást. Most minden teremtéskísérlet csak szeszély, ezért elég, ha az utadat folytatod... Ha a lények átlépnek a mitikus térbe, elveszítetted őket. Visszatekintenek, érzed esde­klő tekintetüket, a képzelt figurák teremtetlenül élnek. Egy arcba akarod tömöríteni a remény és reménytelenség eksztázisát, mert belül azt érzed, hogy engesztelő áldozat lehet a kétségekbe esett keresés csonka megformáltsága. Minden dráma vigasza az önfeladó zuhanás után a felkínált áldozat általi kiengesztelés, a terméketlenségben is kihajtó csíra. A remény éltet, hogy a végtelen torzókból valami egész lesz. Arcok, melyekre nem emlékezhetsz, nem is az ösztön, és nem a tudatalatti terméke, hanem a rejtett, igazi Én titkos érlelődései. Az archetípus, mint állandóan szivárgó forrás, nem élettelen jelképek halmaza, hanem a lét-tragédia szimbolikus megnyilvánulása. A mítosz lehet az igazság ellensége és a mélyebb valóság formája. Az archetípusnak

Next