Soproni füzetek (Sopron, 2010)

Vigh Tamás „Az első lépésektől kezdve figyelhetem Egyed Emma munkálkodását. Minthogy a műfaj megválasztása is jellemző a szobrászra, őt is jellemzi, hogy megmaradt tanuló évei műfajainál, megszerette a portré, a másfélaraszos figurák s a plakettek léptékét, a kis nagyságrend légkörét... Nem formai forradalmak átélésén keresztül, hanem finom tapintással akar kife­jezést elérni, mely gyöngéd egyéniségének megfelel. Fejlődésében így nem meglepetéseket, hanem - az iskolás bátortalanság elmaradása után - a megfigyelés elevenségét és életszerűségét keressük.” (Az első kiállítás katalógusa, 1966) Sarkady Sándor Egyed Emma - éppen lírikus beállítottságánál fogva - a portré és a kisplasztika formavilágában találta meg mondandója legadekvátabb kifejezési eszközeit. Erről tanúskodnak tárlata nagyobbik hányadát kitevő plakettjei is, amelyek a szigorú törvényekre épülő, s a mégis legbensőbb gondolatokat és érzelmeket hordozó szonet­tek zárt világát idézik. Ebben a lényegénél fogva tömörítő műfajban nem lehet téved­ni; itt hajszálpontos kiszámítottsággal és nagy művészi önfegyelemmel, a csábító mel­lékes helyett csak a lényegest, a „nehezebb kevesebb”-et lehet keresni; s mindezt úgy, hogy a teljesítmény nehézségét az eredmény könnyedsége feledtesse, a munka hideg mértana pedig költészetté nemesedjen. Egyed Emma plakettjei a művész friss látásmódjával, a leheletfinom, érzékeny megmunkálással és a mondandó humánus telítettségével ragadják meg a szemlélőt (Brunszvik Teréz, Aba-Novák Vilmos). Emberi-művészi állásfoglalását legközvetlenebbül manifesztálják korszerű, kétoldalú érmei, amelyek nem csak karakteres arcmások, hanem az ünnepelt személyi­ségek tenyérnyi körbe zárt világképének sűrített, művészi megfogalmazásai is (Juhász Gyula). A jól komponált és kifinomult beleérző képességről tanúskodó hátoldal sokszor úgy felel az arclapnak, mint hangnak a visszhang: a mondandó felerősödik, zengőbb lesz tőle (Szőnyi István). Egyed Emma szobrai között - portréi és kisfigurái közt egyaránt - központi helyet foglal el a nő alakja. Míg a lélekre tapintó ujjal készült portrék elsősorban a jel­legzetes egyéni vonásokat keresik, és finom realizmusukkal hatnak (Csorba Mária, Láng Ilona), addig a kisfigurák többnyire túllépnek az eseményhez­ vagy személyhez­­tapadás alkalmi kapcsolatán, az általános igényével készülnek, jelképhordozó funkciójuk felerősödik. 10

Next